Mi a baj a „mai fiatalokkal”?

Jonathan Haidt könyve, The ​Anxious Generation címmel, nagyot robbant az angolszász világban, jó okkal. Magyarra még nem fordították le, de gyanítom, hamarosan érkezik, és csak ajánlani tudom.

Habár nem egy vidám olvasmány, viszont alapos, és nagyon fontos témáról szól. Ahogy ma már nem nyomunk pálinkába áztatott kenyércsücsköt a kisbabák szájába, hogy megnyugodjanak, vagy nem gyújtunk rá az autóban, ahol a gyerekünk mellettünk ül, úgy nem fogunk okostelefont sem adni gyerek kezébe néhány évtized múlva. Hogy miért nem, arról szól Jonathan Haidt könyve, mely az okostelefonnal, folyamatos online jelenlétben felnőtt Z generációra fókuszál, és arra, hogyan tette ez tönkre a szocializációjukat és lelki egészségüket.

Drámai állítás, azt mondod? Pedig az az érdekes, hogy a szerző, aki amúgy szociálpszichológus, egyáltalán nem fogalmaz a könyvében drámaian, sőt, roppantul tényszerűen, érthetően ír, jelenségekre mutat rá, és állításait tényekkel, kutatásokkal támasztja alá. Ami drámai, azok a levont következtetések.

Na, persze, ki van meglepődve? Mind tudjuk, hogy Facebook, Instagram meg a többi nélkül nem lehet élni ma már (habár én makacsul elutasítom a TikTokot, elvégre begyöpösödött milleniál vagyok), mert nemcsak régi osztálytársakat és távol élő rokonokat kapcsolnak össze, hanem forradalmakat robbantanak ki, politikai kampányokban játszanak kulcsszerepet, új karrierlehetőségeket nyitnak, utazási trendeket formálnak. És ki tudja, mit még? Na, itt kezdődik a probléma. Mert pontosan senki nem tudja.

Honnan indult és hogyan változott a közösségi média?

A legelső közösségi média, amire gimisként regisztráltam, az iWiW volt, mielőtt a Facebook kinyírta volna. Szép lassan szivárogtunk át később a Facebookra, ahol akkoriban még senkinek a nagymamája nem volt regisztrálva, és igen, abban a korszakban még nagyrészt az ismerősök által posztolt nyaralási képek, reggeli kávék és saját készítésű saláták töltötték meg a hírfolyamot.

Mára nemcsak az változott meg, hogy mindenki regisztrálva van a közösségi média oldalakon (melyek közül a Facebook csak az egyik), hanem ezeknek a lényege is. Egyre kevésbé közösség, és egyre inkább média.

Míg korábban azt láttuk, mit csinálnak az ismerőseink, mostanra a hírfolyamoknak alig van köze a kapcsolatainkhoz. Média platformok lettek, melyek a figyelmünket próbálják megszerezni, és egyre fejlettebb algoritmusok segítségével egyre jobb eredményeket érnek el ebben. Hány bájos ékszerdobozhoz hasonló európai városkát és paradicsomi thaiföldi szigetet tett már tönkre a tömegturizmus, pusztán csak az Instagramnak hála? Az Instagramnak, ahol például nem is ismerősök vannak, hanem követők. Ez influenszerekért kiált, ugyebár. Jönnek is - és hiába írják ki, hogy #reklám meg #fizetettegyüttműködés, mert közben olyan közvetlen hangnemben beszélgetnek velünk a posztjaikban és a kommentekben, hogy baráti ajánlásnak érződik a reklám.

Hogy mit látunk a hírfolyamokban, azt a titokzatos algoritmus szabályozza, amiről nem sokat tudunk (és nem, ez nem egy tudományos-fantasztikus regény). Az viszont tapasztalati vizsgálat alapján is látható, hogy nem a legjobb vagy legfontosabb, még csak nem is a legnépszerűbb posztokat fogjuk látni, hanem azt, ami vélhetőleg belőlünk a legtöbb reakciót - legyen az pozitív vagy negatív - kiváltja, és ezzel minél tovább a platformon tart minket, illetve minél hamarabb visszacsalogat, ha mégis leléptünk.

Ez az egyre okosabb algoritmus pedig, ami felhasználók millióinak viselkedését figyeli és elemzi évek óta, jobban tudja, mire ugrunk, mint mi magunk. A hírfolyam görgetésével ennek az algoritmusnak adjuk át a kontrollt.

Modern idők szerencsejátéka

A másik fontos különbség a hagyományos médiával szemben a rengeteg inger, a gyors visszajelzés, lájkok, megosztások, kommentek, melyek hatással vannak az ideg- és hormonrendszerünkre, egy-egy újabb dopamin löketet adnak. Mint amikor a szerencsejátékos beszáll egy újabb körbe.

A dopamin működéséről és a függőségekkel való kapcsolatáról számos hosszú és érdekes cikket lehetne írni (annak, aki ért hozzá). Én csak azért rángattam ide, hogy érzékeltessem, amit brit tudósok már nyilván több tanulmányban is bizonyítottak: hogy mennyire erőteljes a közösségi médiának a ránk gyakorolt hatása, és hogy tudományos alapon is addiktívnak tekinthető. Erről Jonathan Haidt is ír a könyvében, sokkal alaposabb magyarázattal kísérve.

A gyerekekre nézünk mordan, amiért tiktokolnak meg instáznak nemcsak leckeírás, de még az egymással való bandázás helyett is, közben a közösségi média a felnőttek figyelmét és idejét is elrabolja. Úgy adja meg a közösséghez tartozás élményét, hogy nincs közösség, csak illúzió.

Na, szóval mi a baj a „mai fiatalokkal”?

Teszem fel a kérdést, s veselkedek neki a válasznak, némileg támadhatatlannak érezve magam, hiszen én már nem vagyok fiatal. (Vagyis velem nem ez a baj. Valami más talán, de ez nem.)

Jonathan Haidt és kollégái statisztikákat hoznak a könyvben, melyekből kiderül, hogy a „mai fiatalok” (az 1995 után születettek, akiket Z generációnak nevez) mentális problémái hogyan kapcsolódnak a telefonok szelfi kamerájának és az Instagramnak a megjelenéséhez, és az online világ ingereihez való folyamatos hozzáféréshez. Elmagyarázza, miért rombolja a közösségi média leginkább a kiskamasz lányokat, és hogy bár látszólag a fiúkra kevésbé gyakorolnak hatást ezek a platformok, miért van mégis, hogy annyian képtelenek közülük felnőni, és felnőttként beilleszkedni a társadalomba.

Sőt, rámutat arra is, ami már a megelőző generációnál probléma volt (khm… ez az én generációm, igen), de mégis az okostelefon által lehetővé tett 0-24-es online jelenléttel kombinálva okozott csak igazán katasztrofális eredményt.

Haidt nemcsak amerikai adatokkal foglalkozik, hanem európai és ausztrál adatokkal is, és általában véve minden országról igyekszik adatot szerezni, ahol ez évtizedekre visszamenőleg rendelkezésre áll. Fiatalok által végrehajtott öngyilkossági kísérletek száma, depresszióval kezelt tizenévesek száma, különféle jólléti kérdőívek. Némelyikre rá lehet esetleg fogni, hogy talán csak túlérzékeny és életképtelen lett ez a Z generáció, de hát ez szintén a könyv mondanivalójára erősít rá.

„De legyünk igazságosak, hiszen mennyi jó dolgot köszönhetünk a közösségi médiának…”

Nyilván, de ez a könyv nem erről szól. Hanem rámutat: azzal, hogy a gyerekeink kezébe okostelefont adunk, egyúttal olyan mamutcégek kezébe adjuk őket, akik minden egyes nap változó arányú megerősítést használva idomítják őket éppen azokban az években, amikor az agyuk még fejlődik, az idegi kapcsolatok még alakulóban vannak, és roppantul érzékenyek a környezeti hatásokra.

te se tudod, melyik kinek a keze?

A könyv nem azt mondja, hogy semmi jót nem hoztak az okostelefonok és a közösségi média, hanem azt, hogy egyik sem való gyerekeknek és kiskamaszoknak, idősebb kamaszoknak is csak mértékkel. Mert nem az ő hibájuk, hogy függők lesznek.

Azt is mondja, hogy nem lehet a közösségi médiához való hozzáférés felelősségét a szülőkre testálni, lépni kell az iskoláknak, de legelső sorban a törvényalkotóknak és a platformok mögött álló cégeknek, akik a jelenlegi 13-as korhatárt sem ellenőrzik komolyan vehető módon. (Érdekesség, hogy Ausztrália éppen idén fogadta el azt a törvényt, mely szerint 16 év alatt tilos közösségi médiára regisztrálni, és ezt a platformok kötelesek ellenőrizni. Hogy hogyan tegyék, és mi lesz, ha nem, az egyelőre homályban van.)

De miért használnak téged?

Miért bánnak így ezek a nagy cégek az ügyfeleikkel? Miért használnak ki a platformjaik működtetése közben olyan pszichológiai sebezhetőségeket, melyek ellen a felnőttek is gyakran védtelenek, a gyerekek és kamaszok pedig különösen? Miért nem hosszú távon gondolkodnak?

Most pedig lépjünk hátra. Mert mi nem az ügyfelek vagyunk, hanem a termékek. Az ügyfelek a hirdetők, akik a figyelmünkből élnek. Minden üzleti modell, mely reklámokért cserébe kínál ingyenességet, erre épít, és ebbe beletartozik a Google keresője, az ingyenes online magazinok és blogok, és az összes ingyenes alkalmazás is. Ezek mind a hirdetőket szolgálják ki, és a hirdetők érdekeit tartják szem előtt, a felhasználó eszköz, és minél nagyobb profitot kell kisajtolni belőle.

Biztos, hogy a szociális életünket ezekre a platformokra akarjuk költöztetni? A kérdés költői, mert tekintélyes hányada itt zajlik, sőt, a politikai, társadalmi és üzleti élet egy része is. Azt hiszem, túlságosan sok mindent tettünk le néhány óriásira nőtt cég kezébe, akik nem törődnek az érdekeinkkel, és nincs is erő, aki erre kényszeríthetné őket.

Ez a gondolat már szétfeszíti Haidt könyvének kereteit, és ő maga is úgy érezte, van itt még sok minden említésre méltó. Ezek valószínűleg a következő könyvében kapnak majd helyet, valamint az After Babel Substack oldalon, ahol számos, a témával kapcsolatos tanulmányt és cikket oszt meg (reklám nélkül, önkéntes adományért cserébe).