A legjobb Jane Austen regények - az én rangsorom
Ahol romantikus regények kerülnek szóba, ott Jane Austen neve biztosan elhangzik - pedig ezek nem is romantikus regények. Nemcsak azok.
Nincs még egy tizennyolcadik századi szerző, aki ennyire töretlen népszerűségnek örvendene. Hat regényének mindegyikét megfilmesítették, némelyiket többször is. Kezdve a Büszkeség és balítélettel, még kamaszként kiolvastam mind a hatot, a harmincas éveim elején szép lassan sorba újraolvastam őket, idén pedig hangoskönyvben, angol eredetiben hallgattam meg a teljes életművet.
Ezen alkalomból át is rendeztem a 2021-es blogbejegyzésemben felállított rangsort, és jócskán kibővítettem az egyes regények ismertetőit, melyek nem annyira könyvajánlók, inkább a saját olvasmányélményeimre való reflektálások. Ha még sosem olvastad valamelyik regényt, és nem szeretnéd tudni előre, mi lesz a vége, akkor inkább halaszd az olvasás utánra a róla szóló részt.
Miért megunhatatlan Jane Austen?
Míg tizenévesen elsősorban a főhősökért rajongtam, és a szerelmi szálak érdekeltek igazán, a későbbi újraolvasások alkalmával Jane Austen ironikus és finom humora, árnyalt társadalomkritikája, mely a romantikus történeteket realizmussal vegyíti, legalább ennyire magával ragadott.
Értékelem az aprólékosan, esetenként tökéletes karikatúraként kidolgozott, minden regényhez sokat hozzáadó mellékszereplőket, és azt a színes társadalmi tablót, melyet az írónő olyan élethűen ábrázol, hogy a képzeletünk tökéletesen elénk rajzolja az egykori vidéki Angliát. Azt pedig még harmincon felül is úgy gondolom, hogy Austen romantikus történetei nem valóságtól elrugaszkodottak és csöpögősek. Sőt, egy regényben több házasság is megköttetik, és a szereplők jelleméből, társadalmi helyzetéből következően a házasságoknak is változatos tablóját vonultatja fel az írónő.
Főhősei, akár nők, akár férfiak, tökéletlenek, látjuk a hibáikat (és ők is egymásét), és azt is, ahogy küzdenek velük, és ahogy mindezek ellenére, félreértések és konfliktusok közepette végül megállapodnak egymás mellett. Mert az írónő mind a hat regényének fő témája ugyanaz: a fiatal lányoknak nővé érve be kell illeszkedniük a társadalomba, vagyis férjhez kell menniük.
A hasonlóságnak ezzel vége is, mert a főhősök és a hangulat roppant különbözőek, minden Austen regény egy külön világ. De melyik a legjobb? Erre van az a meglehetősen idegesítő válaszom, hogy a maga módján mindegyik nagyon jó, és van az is, hogy megmutatom, szerintem sorrendben hogyan következnek egymás után. Most az utóbbit fogom tenni - persze, ez az értékelés szubjektív, és tudom, sokan más sorrendet állítanának, sőt, az én sorrendem sem hajszálra egyezett ezzel néhány évvel ezelőtt.
Hozzáteszem még azt is, hogy szerintem Jane Austen olyan, mint a csoki. Meg lehet vitatni, kinek melyik a kedvenc márkája, de végső soron a csoki az csoki, jó mindegyik.
Szóval az én rangsorom:
1. Büszkeség és balítélet
„Ami engem illet, én azt a könyvet, amelyik jól van megírva, mindig túlságosan rövidnek találom.”
Naná, hogy. Pedig az újraolvasások után nem volt annyira egyértelmű legeslegjobb a Büszkeség és balítélet, a második helyezettemet csak egy hajszállal előzte meg. De megelőzte. Mert a szellemes, játékos, intelligens Elizabeth Bennet az egyik legszerethetőbb hősnő a világirodalomban, mert Mr. Darcy komoly jellemfejlődés során azzá válik, akibe azóta a világ női felének jelentős része jelképesen beleszeretett mint igazi férfiba, és mert még mindig az egyik legszebb szerelmes történetnek tartom Lizzy és Mr. Darcy kapcsolatát.
A regény ikonikus első mondattal indít („Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül.”), amit sziporkázva követ a többi, és belőlük összeáll ez a szórakoztató, érzelmes, elgondolkodtató és felejthetetlen történet. Ha olyannak ajánlanék Jane Austen regényt, aki még sosem olvasott az írónőtől korábban, biztosan ezt ajánlanám - mellesleg, ez az a regénye, ami (ritka kivételtől eltekintve) mindenkinél sikert is szokott aratni.
A cím a két főhősre és az általuk bejárt útra utal. Az emberismeretére és éleslátására oly büszke Lizzy éppúgy kap egy nagy pofont az élettől, mint a jómódú, magas körökben forgó Mr. Darcy, akiben még a gondolata sem merül fel annak, hogy ha leereszkedik odáig, hogy kérjen, eme kérésre bárki is nemmel felelne. Mindkét szereplő jelleme sokat fejlődik a történet folyamán, és még ha vannak is szerencsés véletlenek, amik kétségkívül szükségesek a boldog végkifejlethez, azért a főhősök is küzdenek, nemcsak úgy ölükbe hullik a boldogság.
De Lizzy és Mr. Darcy kapcsolatán túl is annyi minden van itt! Austen minden regényében bebizonyítja, hogy zseniálisan tud mellékszereplőket írni, Mr. és Mrs. Bennet, Mr. Collins, vagy éppen Lady Catherine kiváló bizonyítékok erre. A két főhős kissé túl tündérmesésnek tűnő boldogságát pedig több másik házasság ábrázolásával ellensúlyozza Austen. Lydia és Wickham meggondolatlan és zsarolással kikényszerített házassága érezhetően sok nyomorúságot tartogat mindkét fél számára, Charlotte Lucas józan belátásból házasodik, mert ez az egyetlen tiszteletreméltó szerep, ami reálisan elérhető számára az életben, Mr. Bennet házasságának egyetlen öröme pedig, hogy megtanult mulatni felesége szűklátókörűségén és hisztérikusságán.
Miközben Mrs. Bennet komikus szereplő már az első oldaltól fogva, a regény során rádöbbenhetünk, hogy az írónő rajta keresztül a társadalmat is kritizálja, melyben egy anyának a legfőbb gondja jól férjhez adni a lányait, mert azoknak ez az egyetlen esélyük a boldogulásra. Így válnak lassan észrevehetővé Mr. Bennet hibái, amik még második olvasásra sem tűntek fel nekem annyira élesen, mint legutóbb. Mr. Bennet ugyanis sztoikus nemtörődömségbe vonulva nem sokat tesz a lányaiért, és maga a tény, hogy a lányoknak a házasság révén kell a megélhetésüket biztosítaniuk, az apa hibája.
Ha kitekintünk más regényekbe, eszünkbe juthat Miss Bates az Emmából, vagy a Dashwood lányok az Értelem és érzelemből, és észrevehetjük, hogy a férjezetlen Bennet lányokra hasonló sors várna apjuk halála után: lecsúszás és kiszolgáltatottság, távolabbi rokonaik kegyétől való függés. Mrs. Bennet ezért akarja olyan hévvel férjhez adni a lányait, és humoros, bölcsnek tűnő megjegyzései ellenére a könyvtárba bevonuló, a jövő gondjaival mit sem törődő Mr. Bennet nem éppen szimpatikus apafigura. Mrs. Bennet pedig maximálisan kihasználja a lehetőségeit (melyek igen korlátosak), hogy megpróbálja biztosítani lányai jövőjét. Az ötből három férjhez adott lány legalább akkora happy end a számára, mint Lizzynek a maga boldogsága.
Charlotte és Lizzy házassággal kapcsolatos felfogásának különbsége is olyan téma, ami más Austen-regényekben is felmerül. Lizzy romantikus ideáljával élesen szembenáll Charlotte reális látásmódja, és Lizzynek is be kell látnia, hogy barátnője számára nem kínál jobb lehetőséget az élet annál, mint amit az bölcsen elfogad: kényelmes otthont, biztos megélhetést, tiszteletreméltó státuszt - de egy olyan férfi mellett, akit nem becsül, és a társaságában semmi élvezetet nem talál, viszont türelemmel viseli. Sőt, azzal, hogy Lizzy visszautasítja Mr. Darcy első házassági ajánlatát, hatalmas kockázatot vállal, és csak a szerencsének köszönheti, hogy boldog révbe ér. Az általa elért boldogság - egy szabadon választott férj, akibe a nő szerelmes, és akinek bőven elég vagyona van ahhoz, hogy anyagi okok ne lehetetlenítsék el a pár boldogulását - keveseknek adatott meg, és általában véve Charlotte felfogása az, ami a legtöbb nő számára boldogulást nyújthatott (ha nem is éppen boldogságot).
Ott van még a másik boldog pár, Jane és Mr. Bingley, akiknek a boldogsága viszont szinte mellékesnek érződik, Lizzy és Mr. Darcy boldogságának természetes következménye, és talán ezért nem is jelent különösebb izgalmat, mert egyikükben sem látunk jellemfejlődést, és révbe érésük a két főhős jellemfejlődéséből következik. Sőt, bár Mr. Bingley mellett szól kellemes modora, érzékenysége és jó szíve, emellett igencsak befolyásolható, éretlen figurának tűnik, nem éppen egy főnyeremény mint férj. De Jane pont megfelelő pár a számára: tökéletesen megfelel a korban ideálisnak gondolt nőképnek, és - lázadó húgával ellentétben - nem is próbál abból soha kilépni. Kedves, de visszafogott is, művelt, de az elvárt mértékben naiv is. Alkalmazkodó, és talán azzal jellemezhető legjobban, hogy tökéletes társ egy tiszteletreméltó úriember mellé. Az ő párosuk is egy újabb színfoltot ad a Jane Austen által oly aprólékosan megrajzolt társadalmi tablóhoz.
2. Meggyőző érvek
„Mindennél többre becsülte az őszinte, nyíltszívű, szenvedélyes természetet. Az érzelmek ereje, a lelkesedés mindenkor rabul ejtette szívét. Sokkal inkább meg tudott bízni olyanokban, akik néha elhamarkodva vagy felületesen nyilatkoznak, mint abban, akit sohasem hagy cserben az elővigyázatossága, sohasem botlik meg a nyelve.”
Talán ez a regény lóg ki legjobban a többi közül melankólikus, lírai hangjával és a többi Austen hősnőhöz képest idős, huszonhét éves főszereplőjével, Anne Elliottal - és ez nyert a legtöbbet a szememben az idővel, olyan sokat, hogy majdnem a legelső helyre tettem.
Lázadó kamaszként hogy is érthettem volna Anne-t, aki nem lázad még akkor sem, amikor a saját boldogsága forog kockán? Családja befolyására kikosarazza a férfit, akivel kölcsönösen szeretik egymást. Hiába szól a jelleme és tehetsége Wentworth kapitány mellett, sem összeköttetései, sem vagyona, így Anne családja és barátai egyáltalán nem tartják kívánatosnak ezt a házasságot, és meggyőzik a lányt, hogy mindkettőjüknek az lesz a jobb, ha felbontja az eljegyzést.
Miért nem áll ki a szerelméért Anne? Mert pont olyan, amilyennek az ideális nőt képzelni szokás: mindig mások kedvében akar járni, simulékony, és mások érdekeit jobban szem előtt tartja, mint a sajátját. Megfelel az elvárásoknak, csak belül szenved, de azt is csendben teszi, nem zavarva vele senki békéjét vagy boldogságát. Igen, Anne olyan nő, aki megtanulta, hogy az érzései nem fontosak - mások sem veszik tekintetbe őket, és ő maga sem. Képes azonban változni, megtalálni az egyensúlyt kötelességei és vágyai között.
Nyolc évvel a felbontott eljegyzése után újra viszont kell látnia egykori szerelmét, aki azóta fényes karriert tudhat maga mögött, és szép vagyont is szerzett. Még mindig nőtlen, ám ezen változtatni kíván, épp csak egy személy van, aki nem jöhet szóba feleségként: Anne. Wentworth kapitány, mint Austen annyi más férfi hőse, tökéletlenségében is közel tökéletes férfi ideál, felelősségteljes, becsületes, és nemcsak érző szívű, de képes nyíltan beszélni is az érzelmeiről. Abban viszont elüt a többiektől, hogy nem született kiváltságosnak, felemelkedését a maga erejéből, kemény munkával érte el.
Anne-t a vele való újbóli találkozás ébreszti rá saját érzéseire, és arra, hogy azoknak erejét alábecsülte. Szerelme Wentworth kapitány iránt csendes, de nagyon mély, és amikor rádöbben, hogy a férfi még mindig érez iránta valamit, akkor eltökéli, ezúttal nem mond le a boldogságról. A visszahúzódó, eleinte passzívnak tűnő Anne-ről kiderül a történet folyamán, hogy képes cselekedni, mégpedig határozottan, ugyanakkor folyamatosan reflektál is a világra, saját maga és mások cselekedeteire.
Ha saját legközelebbi családtagjai nem is méltányolják őt, Anne tapintatának, türelmének és intelligenciájának köszönhetően számos barátot szerez, akiknek a társaságában őszinte örömét leli. Ennek és gazdag belső világának köszönhetően kialakít magának egy csendes, derűs életet, ami a beteljesült szerelem nélkül is értékes.
De többről is szólt nekem ez a regény egy szerelemnél, ami talán kaphat egy második esélyt. Anne története mindarról szólt, amit a húszas évei végén visszanézve ismer csak fel egy nő, miközben az időt már nem lehet visszahozni, a megértés csak utólagos, a múlt pedig megváltoztathatatlan. Lizzy Bennet egy szerethető, okos, de sok tekintetben naiv és meggondolatlan kamaszlány. Anne egy érett, kifinomult és érzékeny felnőtt nő.
3. A mansfieldi kastély
„Senki más nem lehet olyan jó vezérünk, mint az a hang, amely önmagunkban szól: csak oda kell figyelni.”
Komor hangvételének és határozott morális iránymutatásainak, pszichológiai mélységeinek és a regény végén az egyértelmű igazságtételnek köszönhetően A mansfieldi kastély sem hasonlítható egyik más Jane Austen regényhez sem, de ennél még sokkal több is megkülönbözteti tőlük. Zseniálisan megformált negatív karakterei - a Crawford testvérek és Mrs. Norris - megérdemelten váltak legendássá a világirodalomban, hősnője pedig szintén meghökkentő, éppen jelentéktelenségével tűnik ki, vagyis emiatt tűnik el.
Fanny Price az egyik legkevésbé népszerű Jane Austen hősnő, amit részben értek, de nekem nem esett nehezemre szeretni. Elhanyagolt gyerekként látjuk őt először, akit szülei gazdag nagybátyjára és nagynénjére bíznak, így kerül a pompás mansfieldi kastélyba, ahol azonban csak egy könyörületből nevelt szegény rokon. Hogy Fanny mennyire láthatatlan, mennyire nem sokat törődik vele senki, arra a regény ráerősít azzal, hogy a történet első felében Fanny szinte végig passzívan, a háttérből figyeli a többieket. Később is egyik leglényegesebb jellemvonása ez, az események körülötte zajlanak, és Fanny szinte mindig kimarad belőlük, a háttérből figyel csendesen. De figyel, sőt, ő a legjobb megfigyelő, és az egyetlen, aki igazán tisztában van a családban zajló eseményekkel.
Idővel azért kiderül, hiába egész életében a másoknak való megfelelni akarás, a szeretet legkisebb morzsái utáni sóvárgás határozta meg Fanny jellemét, mégis van annyi ereje, hogy a sarkára álljon, ha meggyőződése ellen kellene cselekednie. Mindezt úgy, hogy még annak az egyetlen embernek, Edmundnak a támogatását sem kapja meg hozzá, akihez a végletekig ragaszkodik, mert ő juttatott legtöbbet számára azokból a szeretetmorzsákból.
Fanny sok mindenben ellentéte a sokak által szeretett Elizabeth Bennetnek, de a családja is éppoly ellentétes a Bennet családdal. Vannak viszont közös vonások is. Fanny is intelligens, mint Lizzy, de félénksége ezt elrejti, kedves, de ezt senki nem méltányolja, hanem éppoly természetesnek tekintik, mint a levegőt. Sőt, Fanny szép is, csak nincs meg benne az az élénkség és játékosság, ami erre felhívná mások figyelmét, így akinek épp nem jut eszébe ránézni, az észre sem veszi.
Fanny az egyetlen, aki tisztán látja a családban és ismeretségi körben alakuló vonzalmakat, rivalizálást és kegyetlenkedést a Crawford testvérek érkezése után, őt ellenben senki sem tudja kiismerni, még Mary Crawford sem, aki elragadó modorának és jó emberismeretének köszönhetően a legkifinomultabb manipulátor a regényben.
Fanny szerintem azért nehezen szerethető karakter, mert egyikünk sem akarna hozzá hasonlítani, és egyetlen férfi sem ilyen nőről álmodik. De Fanny nem lehet másmilyen, ennek a gyerekkorába és körülményeire visszavezethető okait nagyon árnyaltan ábrázolja Austen, és ha ezt megértjük, azt hiszem, sokkal nagyobb együttérzéssel tudjuk szemlélni őt, és egyúttal megértjük azt is, mennyi erő van valójában benne.
A pszichológiai igényesség amúgy is csodálatra méltó ebben a regényben. Látjuk a két testvért, Fanny nagynénjét és édesanyját, akik hasonló jellemmel, de másféle körülmények között teljesen más emberekké váltak. Látjuk a becsületes és jószándékú, de szigorú és hideg apát, aki nem tud igazán közel kerülni a lányaihoz, ezért megérteni és támogatni sem tudja őket. Csupa olyan párt látunk, akik egyáltalán nem illenek egymáshoz, mégis többen közülük összeházasodnak. A Crawford testvérek jellemét pedig egy külön cikkben lehetne fejtegetni (meg is tettem: itt).
A végére pedig az egyik legemlékezetesebb mellékszereplőt hagytam, Mrs. Norrist. Fanny nagynénije az egyik legzseniálisabban ábrázolt bántalmazó az angol irodalomban, aljas és önző húzásait mindig valamilyen máz alá rejti, és egyformán nagy károkat okoz azoknak, akiket szeret, mint azoknak, akiket nem. Mellesleg, róla nevezte el Rowling Frics úr szintén minden lében kanál, túlbuzgó és rosszindulatú macskáját Mrs. Norrisnak.
4. A klastrom titka
„Aki meg akarja szerettetni magát, legyen mindig tudatlan. Ha pallérozott elméről teszünk tanúbizonyságot, nem legyezgethetjük a mások hiúságát – s akad-e értelmes ember, aki az ilyesmit szívből el ne szeretné kerülni? Kivált, ha nő, s ha az a balszerencse éri, hogy tud valamit – jól teszi, ha ezt minél gondosabban eltitkolja.”
Ez egy paródia, méghozzá a Jane Austen korában oly népszerű gótikus regények paródiája. Tetszett korábban is, de mióta újra elolvastam, nem tudok betelni vele. Élesen gunyoros, szatirikus stílusa különbözteti meg leginkább a többi Austen regénytől, és az írónő számos alkalommal kiszól és összekacsint az olvasóval a történet során.
„Tízgyermekes családot, ahol a gyermekek számával arányos a fejek, a karok, a lábak száma is, mindenkor szép családnak neveznek; a Morland család azonban egyébbel nemigen szolgált rá erre a jelzőre, mert általánosságban igen csúnyák voltak…” Ennek a papi családnak tíz gyermeke közül az egyik a regény hősnője, Catherine Morland, aki az írónő elmondása szerint is antihős: átlagos lány, aki se nem feltűnően szép, se más különleges tulajdonsággal nem dicsekedhet. Élettapasztalata nem sok van, de ezt élénk fantáziával és regények olvasásával pótolja, nem csoda, hogy fel is sül jó néhányszor, mert a saját életét is egy regénynek képzeli. De a gúny itt a kornak szól elsősorban, melyben ennyire elzártan nevelték a lányokat, akik valódi élettapasztalat híján regényekből képzelték el az életet.
Catherine ugyanakkor tiszta szívű, vidám és nyílt természetű, egyszerű, de józan, gondoskodó szülőkkel és szerető testvérekkel. A népszerű fürdővárosban, Bath-ban találkozik először „az élettel”, és itt ismerjük meg a többi szereplőt is, akik között megint találunk néhány zseniálisan lefestett karikatúrát, mint a hiú, önhitt és számító Thorp testvérek, vagy éppen Mrs. Allen, akit az írónő így mutat be: „Mrs. Allen a nőnemű lények ama népes osztályába tartozott, akiknek társasága egyetlen érzelmet válthat ki: meglepetést azon, hogy akadt a világon férfiú, ki e hölgyet kellően kedvelte ahhoz, hogy elvette légyen feleségül.”
De Bath-ban ismerjük meg a férfi főhőst, Henry Tilney-t is, akit Catherine-nél is jobban kedveltem, és akit Austen az összes férfi hősei közül a legjobb humorérzékkel áldott meg. A gúnyos kritikának és öniróniának gyakran ő ad hangot a könyvben, ugyanakkor becsületes és jóérzésű férfi, aki a butuska Catherine-ben észreveszi a romlatlan jóságot és őszinteséget. Kiáll a regények mellett, ahogy Austen maga is, miközben kap egy fricskát a korabeli társadalom a hozzájuk való álságos viszonya miatt, ugyanis mindenki olvassa őket, de ezt mindenki tagadja.
Catherine sokat fejlődik a regény során, összeszed némi önismeretet és élettapasztalatot, fájdalmasakat is, és illúzióit vesztve kezdi látni a való életet. Szórakoztató baklövések sorozatát követően természetesen végül eme regény hősei is elérnek a happy end-hez, hiszen „Ha egy ifjú hölgy hősnőnek rendeltetett, negyven környékbeli család megátalkodottsága sem állhatja az útját.” Azért ehhez hozzájárul a józan férfi is, aki nem hagyja magát befolyásolni, és nem hagyja a szerelmét sem kétségek közt őrlődni, hanem cselekszik, magyarázatot ad és bocsánatot kér.
5. Emma
„Jobb, ha nincs esze valakinek, mint ha ilyen rosszul használja, mint maga!”
Állítólag Jane Austen azt mondta az Emmáról, hogy ebben a könyvben olyan nőt tesz főhőssé, akit rajta kívül nem nagyon fog kedvelni senki. Nos, nekem biztosan Emma Woodhouse-t a legnehezebb megszeretnem minden hősnője közül, még harmadik olvasásra is. Maga a történet ugyanakkor nagyon szépen felépített, a mellékszereplők szokás szerint zseniálisak, és aki azt mondja, hogy „nem történik benne semmi”, az nem veszi figyelembe a belső történéseket. Ez a regény ugyanis Emma belső világát mutatja meg, az ő szemén keresztül pedig a vidéki angol társadalmat, annak jellegzetes képviselőit és dinamikáit.
Hogy csak az ötödik helyre került, annak az az oka, hogy nem lehet mindenki legelöl, és az elébe sorolt regények, hősnőikkel egyetemben, kedvesebbek nekem. Mindezzel együtt az Emma egy nagyon tudatosan megkomponált regény, jól kidolgozott szereplőkkel, élvezet olvasni.
A történések színhelye Highbury, egy képzeletbeli kisváros, ahol néhány család körül forog minden, ahol eseményszámba megy a távoli rokon csütörtökönként érkező levele, és egy ajándékba kapott zongora egy teljes hétre ellátja beszélnivalóval a települést. Jane Austen precízen és briliáns humorral ábrázolja ezt a világot, amit kétségtelenül ő maga is jól ismert, nekem pedig kellemes volt hagyni, hogy beszippantson.
A regény hangulata különösképp alkalmas arra, hogy nosztalgiát ébresszen egy elveszett világ iránt, ahol az emberek oly nagy figyelemmel fordultak egymás felé, mert nem volt más szórakozásuk, mint az egymásnak mesélt történetek (és, persze, pletykák). A találkozások, szóváltások a nap legfontosabb eseményei voltak, a táncmulatságok, vacsorák pedig azon ritka és megbecsült alkalmak, amikor az egész közösség együtt volt.
Emma karaktere is jól van megírva, és főleg ez az oka, hogy nemcsak egy idegesítő, elkényeztetett sznobot láttam benne, aki unalmában úgy játszik az emberekkel, mintha figurák lennének a sakktábláján. Noha ebben van igazság, Jane Austen engedi, hogy belelássunk Emma gondolataiba, így kiderül, hogy bár valóban elkényeztetett kissé, és valóban gyakran unatkozik, Emmában nincsen rossz szándék, sőt, melegszívű, (túl)buzgó és intelligens lány. Magabiztos és önfejű is, de egyrészt huszonegy éves, alaposan el is lett kényeztetve, másrészt belátja a hibáit, és ő maga is szenved tőlük.
A mellékszereplők pedig szokás szerint mindenféle embertípust felvonultatnak, és számomra pont olyan fontosak, mint maga a főhős. Ki ne ismerne egy üresen fecsegő Miss Bates-t, egy túl sok elvtelen kompromisszumot megkötő, de végül mindent szerencsésen megúszó Mr. Frank Churchillt, vagy egy minden lében kanál, hiú és erőszakos Mrs. Eltont a saját életében? Nem véletlen, hogy ők jutottak először eszembe, mert Austen minden regényében ámulattal tölt el és szórakoztat, milyen éles, találó karikatúrákat rajzol, és minden újabb olvasáskor rájövök, hogy nem, nincsenek eltúlozva, az ábrázolás éppen tökéletes.
Hogy Jane Austen miért szerethette Emmát? Ezt biztosan nem tudhatjuk, mindenesetre Emma az egyetlen olyan Austen hősnő, aki nemcsak csinos és okos, de annyira gazdag is, hogy szabadságában áll nem menni férjhez, ha nem akar. Egyetlen ok azért mégis van, ami rá tudja venni Emmát a házasságra: hát persze, a szerelem.
Habár a legutóbbi olvasáskor úgy éreztem, messze nem az a mintaházasság ez, mint aminek fiatalabb fejjel láttam. Bár Emma tényleg szerelmes, Mr. Knightley pedig egy újabb „bezzeg ma miért nincsenek ilyen férfiak?”-jellegű sóhajok kiváltására alkalmas hős, és igen jól ismerik is egymást, mégis, az idilli házasságba nekem nem fér bele, hogy szinte egyoldalúan Mr. Knightley okítja és neveli Emmát. Austen regényeiben nem ők az első mesébe illő páros, akiknél nem szabad túl mélyre nézni, hogy az idill ne törjön össze. De ez az egyik zsenialitása is az írónőnek, hogy mindenki annyi réteget bont fel a történeteiben, amennyire készen áll.
6. Értelem és érzelem
„Nem a szavaink vagy a gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk, hanem a tetteink… vagy azok hiánya.”
Tizenévesként ez volt a Büszkeség és balítélet után a második kedvencem Austentől. Miért került hátrébb? Inkább azt mondanám, a többiek kerültek előrébb, mert annak idején alulértékeltem őket. Az Értelem és érzelem továbbra is az a gyönyörű, érzelmekkel teli szerelmes regény, aminek régen láttam, csak most kicsit másként (khm… reálisabban) hat rám a befejezése, mint akkor.
Marianne és Elinor, a két szerető testvér két teljesen ellentétes dolgot képvisel a történetben. Elinor az „értelem”, aki mindig úgy viselkedik, ahogy kell, józansága és önuralma mögé rejtve valódi érzéseit, Marianne pedig az „érzelem”, őszinte és nyílt, tettetésre képtelen, hevessége és féktelensége azonban mély érzésekkel párosul. A regényen végighúzódik ez az ellentét, a hősnők sorsában összecsap, és … nos, az esküvők nem maradnak el itt sem, de a happy end kérdéses. Marianne éppen azt adja fel önmagából a történet végére, ami egyéniségének legnagyobb kincse volt.
Sokkal provokatívabbnak érzem ezt a regényt felnőtt fejjel, mint régebben. Mintha írónője egyetlen kérdést akart volna a világ arcába vágni: tényleg ennyivel fontosabb megfelelni az elvárásoknak, mint őszintén, képmutatás nélkül élni?
Nos, végére értem a listának, most már mindenki magának döntse el, neki az édes vagy a keserű, a marcipános vagy a chilis csoki a kedvence. Neked melyik?