Jane Austen merengések: Henry és Mary Crawford, a szerethető gazemberek
Az igazán jó író nemcsak emlékezetes főhősöket alkot, hanem hasonlóan felejthetetlen mellékszereplőket is.
A mansfieldi kastély nem a legnépszerűbb Jane Austen regény, és akkor enyhén fejeztem ki magam. Akit a komor hangvétel és a moralizálás nem tántorít el, az arra panaszkodik, hogy Fanny Price-nál érdektelenebb hősnő nincsen a világon. Ezen gondolatok engem is megkörnyékeztek, amikor először olvastam a regényt kamaszként. Habár én szerettem Fanny-t, ami nem csoda, ha tekintetbe veszem, hogy én magam is olyan lány voltam, aki egy társaság közepébe csöppenve annak örült, ha senki nem vette észre, mégis úgy tűnt, a regény hősnője inkább Mary Crawford kellene legyen. (Fanny-ról már írtam, ha még nem olvasd, kezdd azzal az írással - itt -, mert ez a folytatása.)
Egy tizenöt évvel későbbi újraolvasás sok mindent átértékelt, miután pedig idén hangoskönyvként, angol eredetiben is meghallgattam, A mansfieldi kastély lépett előre a legtöbbet a kedvenc Jane Austen regényeim rangsorában (mellékesen megjegyzem, az Értelem és érzelem pedig a legnagyobb vesztese lett ezeknek a későbbi újraolvasásoknak). Ma már azt gondolom, lélektanilag nagyon mélyre megy ez a regény, és érdekesen feszegeti a szereplők sorsán keresztül azt is, mennyire veleszületett dolog a jellem, és mennyiben az életkörülmények függvénye.
A legtöbb Jane Austen regényben remek mellékszereplők bukkannak fel, és A mansfieldi kastély e tekintetben is kiemelkedő. Olyanannyira, hogy ez a cikk is két mellékszereplőt tárgyal, akik mégsem mellékesek. (Hogy Mrs. Norrisról meg ne feledkezzünk, akinek J.K. Rowling is örök emléket állított a Harry Potterben.) Hogy kamaszként azt éreztem, Mary Crawfordra illene a hősnő szerep ebben a történetben, az nem volt véletlen. De az sem, hogy Fanny Price a hősnő mégis.
Mi a Crawford testvérek “trükkje”?
Mary Crawford és bátyja, Henry, a mansfieldi kastélyhoz tartozó paplak vendégeiként kerülnek a Bertram család közelébe. Mary magával ragadó lány, és az írónő külön kiemeli, hogy természetes szépségénél még sokkal vonzóbbá teszi élénk kedélye, intelligenciája és szellemessége. Bátyja, Henry, sokban hasonlít hozzá, vele kapcsolatban kifejezetten azt hangsúlyozza a regény, hogy nem feltűnően jóképű, a modora viszont annyira magával ragadó, hogy nincs nő, akit ne bűvölne el rövid időn belül.
A Crawford testvérek a világirodalom legszerethetőbb, legszórakoztatóbb gazemberei közé tartoznak. Olyannyira, hogy elsőre nem is tűnnek gazembernek, különösen Mary. De miért azok? Mi az, ami miatt a visszahúzódó, érzékeny Fanny, aki mindenkinél jobb megfigyelő, kezdettől fogva idegenkedik tőlük, és nem kedveli egyiküket sem? Nem túlzás azt mondani, hogy Fanny átlát rajtuk, habár magának is nehezen tudja megfogalmazni, mi baja a Crawford testvérekkel, másoknak pedig végképp nem tudná elmagyarázni. Igaz, Edmundon kívül más nem is kíváncsi a véleményére.
Fanny-ra általában nem figyel senki, ő viszont mindenkit remekül megfigyel és kiismer. Észreveszi, hogy a Crawford testvérek, bármit is tesznek, szerepet játszanak, és másokat is kiforgatnak önmagukból. Látja, hogy mind Mary, mind Henry zseniális manipulátorok, és sokáig leleplezhetetlennek tűnnek. Jól látjuk ezt mi, olvasók is, különösen a színjátszós jeleneteknél. A próbákkal önmagában nem lenne baj, mert nem a színjátszás a baj, hanem az, hogy színjáték és valóság összemosódnak, és a próbák során a szereplők kifordulnak önmagukból. Már itt szó van arról, mi az, ami miatt Fanny kiemelkedik a többiek közül: nemcsak nem akar, nem is tudna szerepet játszani, és ő az egyetlen szereplő, aki végig önazonos tud maradni.
Henry Crawford, a “tékozló fiú”?
De ez a cikk most nem Fanny-ról szól, térjünk vissza Crawfordékhoz, akikről számunkra, olvasók számára, hamar kiderül, mennyire anyagiasak, elvtelenek és önzők. Henry puszta szórakozásból flörtöl mindkét Bertram lánnyal, kiélvezi, hogy azok versengenek érte és egymásra féltékenyek, és különösen büszke az idősebbik lány, Maria Bertram szívének meghódítására, aki már másnak a menyasszonya. Maria valóban szerelmes lesz Henry-be, és komoly szándékot tételez fel a férfi részéről, az viszont éppen a lány hiúsága és felszínessége miatt tud visszaélni Maria érzelmeivel. Miután azonban a Bertram lányok szívét összetörte, és éppen nincs jobb dolga, Henry Fanny-t szemeli ki magának.
Ez az udvarlás során derül ki, hogy Henry nem teljesen romlott. Habár szabados nagybácsija, aki felnevelte, nem tanította meg sem felelősségvállalásra, sem becsületességre, Henry-ben van fogékonyság a jóra, ezért kezd vonzódni Fanny-hoz. Udvarlása visszafogottabbá, tisztelettudóbbá válik, és Henry eltökéli, hogy állhatatosságával fogja végül elnyerni Fanny szívét, a lány ugyanis éppen az állhatatosságban kételkedik leginkább. Az azonban egyértelmű, és ezt Fanny is látja, hogy Henry vele szemben is mindvégig szerepet játszik, csak ahogyan unokatestvéreivel szemben a csábító szerepben tetszeleg, Fanny mellett a “jófiú” szerepét játssza el. A szerep azonban nem egyenlő a jellemmel, és ez Henry végső elbukásakor egyértelművé válik mindenki számára.
Mary Crawford, aki bárkit az ujjai köré csavar
De nézzük a testvért, Mary Crawfordot, aki nem ennyire egyértelműen negatív szereplő, és az írónő által finoman adagolt információk nélkül minket, olvasókat is alaposan megtévesztene. Modora sziporkázó és szellemes, de kedves és meleg is. Mary látszólag figyelmes, tekintettel van másokra. De valójában csak akkor tesz jót, ha figyelik, és érdekében áll jónak látszani.
Anyagiassága is hamar lelepleződik az olvasó előtt, mivel a Bertram család örökösét, Tomot szemeli ki magának először. Ezt a tervet azonban nem dédelgeti sokáig, Mary ugyanis jó emberismerő, érzelmileg intelligens, ahogy ma mondanánk, és hamar felméri, Tom Bertramnak eszébe sincs házasodni se vele, se mással. Így szemügyre veszi a másodszülöttet, Edmundot, és vonzódni is kezd hozzá.
Hogy mi vonzza Mary-t a kötelességtudó és becsületes, de nem éppen elbűvölő modorú, kissé sótlan Edmundban? Éppen az: egyenessége, becsületessége. Az a morális szilárdság, ami Mary-ből hiányzik. De ezt ő maga sem látja ilyen világosan, és sokat őrlődik is Edmund iránt érzett szerelme miatt. Mert Mary becsvágyó, és bár neki magának is elég nagy öröksége van ahhoz, hogy ne kelljen mindenáron gazdag férfihoz hozzámennie, azt mégsem tudja elfogadni, hogy férje ne legyen sikeres, elismert ember. Ezért is rázza meg annyira, mikor kiderül, Edmund “csak” papnak készül, és minden manipulációt be is vet, hogy ettől a szándékától eltérítse.
Mary jellemét azonban nemcsak az Edmunddal való kapcsolaton keresztül ismerjük meg. Mary-t mindenki kedveli, mert a lány pontosan tudja, kinek mit kell mondani, hogy a szívébe lopja magát. Az egyedüli, akit nem tud kiismerni - és aki nem is kedveli őt soha, Mary minden igyekezete ellenére -, az Fanny. Ugyanakkor Mary valójában nem törődik senkivel. Rideg kíváncsisággal szemléli, hogyan töri össze Henry a hiú Bertram lányok szívét, és bár Fanny meghitt barátnőjének igyekszik látszani, őt sem próbálja megvédeni, mikor rájön, Fanny a bátyja következő kiszemeltje, sőt, még segít is Henry-nek.
Végül, miután Henry ostoba felindultságában tönkreteszi nemcsak Maria Bertram jövőjét, hanem a saját húga házassági esélyeit is, Mary Fanny-t hibáztatja, amiért az nem ment hozzá elég hamar, hogy angyali jellemével megjavítsa az ő javíthatatlannak tűnő bátyját. Ez is nagyon jó példája annak, hogy néz Mary minden emberre: abból a szempontból, hogy miben válhatnak hasznára neki. De jó példája annak is, hogyan játszik rá Mary arra, ami bennünk, olvasókban is óhatatlanul felmerül: milyen szép lenne, ha a csélcsap Henry őszintén beleszeretne Fanny-ba, elnyerné a szívét, megjavulna mellette, és boldogan élnének.
De Jane Austen jobb író és jobb emberismerő ennél. Nem mondja azt, hogy semmilyen körülmények között nem fordulhatna elő ilyen végkifejlet. Azt viszont igen, hogy sok körülményen elcsúszhat ez az idillinek tűnő befejezés, és azt is, hogy Fanny-nak (vagy egy feleségnek általában) nem feladata megjavítani, főleg nem megváltani, a férjét.
A látszat, és ami mögötte van
Mary és Henry, bár mellékszereplők, nagyon fontos mellékszereplők, és legtöbbször általuk irányul a figyelem arra, ami ennek a regénynek az egyik sarokköve: hogy veszélyes, amikor a dolgok másnak látszanak, mint amik valójában.
A mansfieldi kastély egyértelmű igazságtétellel zárul, és más szereplőkhöz hasonlóan Mary és Henry is megkapják, amit megérdemelnek. De hogy mindketten boldogtalanok lesznek végül, az nemcsak Austen igazságszolgáltatásának, hanem a bennük levő jóság töredékének is bizonyítéka. Mindketten vágynak ugyanis a jóságra, és a Fanny-val, illetve Edmunddal való házasság fel is villant egy másik sorsot, az erre való esélyüket azonban mindketten eljátszák, és ennek a soha el nem érhető, teljesebb életnek a hiánya örökre keserűséggel tölti el őket.