Elvittük anyát északra
Autóval, de koporsóban, hogy végakaratát teljesítve messzi északi szülőfalujában kerüljön a földbe.
Karin Smirnoff Elvittük anyát északra című regénye az Elmentem az öcsémhez folytatása, és most még nagyobb a sötétség, még zordabb a tél, elvégre északabbra vagyunk, abban a világvéginek tűnő, behavazott norrbotteni faluban, ahonnan Jana és Öcsi anyja származik, és ahová az ikrek a temetésre térnek vissza. A néhány naposra tervezett látogatás jócskán megnyúlik, mert a labilis Öcsit behálózza a nyugodt szívvel szektának tekinthető szabadegyházi közösség, mely az élet megkerülhetetlen része a faluban.
Jana gyökeresen másképp reagál, de kétségbeesve tapasztalja, hogy Öcsi vak és süket a valóságra. Csak tartozni akar valahová, kereteket és biztonságot akar, és úgy tűnik, e téren egy szekta többet tud adni neki, mint a testvére. Jana mégsem adja fel, ott marad a faluban, hogy észhez térítse Öcsit, közben szembekerül a közösséggel, valamint egy hirtelenjében szükségből összetákolt családban találja magát.
De mit felel Jana megnyomorított lelke egy magányos férfi, egy kivert kutya és egy elhanyagolt gyermek ragaszkodására? Pislákol benne a ragaszkodásra való képesség iránti vágy, de fél attól, hogy szeressen, és még jobban attól, hogy mástól fogadjon el szeretetet, gondoskodást. Lelke legmélyén nem is hisz ebben, mert csak arról van tapasztalata, hogy a gondoskodónak vélt kéz előbb-utóbb ütni fog. „Semmi különöset nem láttam a tekintetében. Mégis ugyanaz az érzés töltött el mint mindig amikor bizalmas dolgokról meséltem valakinek. Hogy előbb vagy utóbb késként döfik őket a hátamba” – halljuk Jana gondolatait.
„Számomra a hála nem filozófiai kérdés volt. Magától értetődött hogy megköszönöm ha megnyal egy borjú vagy ha tyttö megbök az orrával. Egy embernek megköszönni valamit már inkább nehezemre esett. Az emberek kérnek cserébe valamit. Feltételekhez kötik a cselekedeteiket. Az állatok csak léteznek” – olvassuk megint máshol, és bár Jana nem érti meg, mi megérthetjük, hogy azért képtelen kapcsolódni, mert csak függni tud, a függés pedig olyan kiszolgáltatottsággal jár és olyan visszaélések lehetőségét hordozza, ami elől menekülni akar. Mert akinek hatalma van a másik ember felett, az előbb-utóbb vissza is él vele.
A nyomor, a testi és a lelki, beszűkült tudatállapotot és érzelmi állapotot eredményez, és az írónő ezt remekül szemlélteti Jana és Öcsi karakterében éppúgy, mint számos más főbb és mellékesen felbukkanó alakban. A stílus ugyanaz, mint az első kötetben – élőbeszédszerű, tárgyilagos beszámoló, vesszők és egyéb írásjelek nélkül, összesűrítve, csupa kisbetűvel –, és valóban, minek változtatni azon, ami remekül működik.
Mondhatjuk, hogy manapság a csapból is a családon belüli erőszak témája és a generációkon átívelő traumák folynak (meg, ugyebár, a családon belüli erőszak maga, már évezredek óta), de Karin Smirnoff történetében nyoma sincs elcsépeltségnek, friss és éles, mint a jeges szél, amitől fáj az arcunk sálból kikandikáló pár négyzetcentimétere.
Az egyetlen panaszom, hogy nincs befejezés. Az első résszel ellentétben még csak kísérlet sincs a lezárásra, ez bizony egy trilógia második része. Nem mintha amúgy noszogatás kellene a záró kötet elolvasásához.