Nem lehetne valaki normális egyszer?
„Egyesek főbe lövik magukat mások betömik azokat a lyukakat ahol beszivároghatnak az érzések.” (Karin Smirnoff: Elmentem az öcsémhez)
Ennek a könyvnek a színe a fekete, a súlya pedig, ahogy olvasom, egyre nő. A fagyott hó alatt traumák lapulnak, a hideg csontig hatol, máskülönben akár Nógrád, vagy Borsod is lehetne. De egy észak-svéd faluban vagyunk, ahová hősnőnk, Jana Kippo húsz év után tér ismét haza. Vagyis térne, ha lett volna valaha igazi otthona.
A régi parasztházban, gyermekkori lakóhelyükön, most az öccse él, aki alkoholista, és teljesen elhagyta magát. Hogy borzasztó dolgok történtek a múltban, az már a legelején sejthető, mégsem feltételeztem a töredékét sem annak, ami Janában és az öccsében feltépődik, ahogy a már harmincas éveiben járó nő keresi az utat, hogy levesse a múlt bilincseit.
A szöveg is olyan, mint a kopár táj, melyen átsüvít a hideg északi szél. Egyszerű, nyers. Tárgyilagos hangú. Jana mesél egyes szám első személyben, ám vessző, központozás, kérdő– és felkiáltójelek nélkül, ráadásul a tulajdonneveket csupa kisbetűvel és egybeírva. Mert a lényeg az, ami alatta van: a titkok, amiket mindenki tud, de amikről senki nem beszél.
Gyermekbántalmazás, generációkon át. „Mindig is úgy véltem hogy velem van a baj” – mondja Jana. – „Hogy azért kerülök újra és újra ugyanolyan helyzetbe hogy klasszikus terápiás értelemben újrateremtsem a gyerekkoromat. Ezt a magyarázatot hallottam pszichológusoktól arra hogy egy alkoholista felesége a válás után gyakran egy másik alkoholistával jön össze. Férfiaktól hallottam. Aki a tűzzel játszik megégeti magát. Azt viszont sosem hallottam hogy férfiak hibája. Hogy alkoholista erőszakos disznók akik nőkkel és gyerekekkel folytatnak viszonyt pedig tudják hogy sérüléseket okoznak nekik. Mert ha a nő nem akadt volna az útjukba nem is történt volna meg.”
A tipikus minta, hogy az apa részeges, agresszív, az anya pedig tűr, félrenéz, imádkozik, esetleg bibliai idézeteket hímez számlálatlan a hófehér terítőkre. De ez a múlt, és a történetben a jelen még fontosabb. A jelen, amiben Jana egy újabb bántalmazó kapcsolatba sodródik, Öcsi pedig, úgy tűnik, elfoglalja apjuk helyét, és tehetetlen fájdalma, más kiutat nem találván, még mélyebbre löki az alkoholizmusba.
A regény egyik legerősebb állítása, hogy a bántalmazott gyerekből bántalmazó felnőtt lesz. Mert az erőszak nem más, mint az erőszakra adott válasz. Jana és Öcsi mindketten bosszúval és indulattal vannak tele, traumáikba dermedve evickélnek az életben. De Jana meg akarja menteni az ikertestvérét, ezért tér vissza a faluba, ahol betegápolóként kezd dolgozni. Normális életet akar, mindkettejüknek. „Basszameg de unom már ezt a sok sztorit. Nem lehetne valaki normális egyszer. Olyan aki normálisan néz ki és normális dolgokat mond.”
A kérdés az, hogy van-e kiút? Megszakítható ez a kör? Kiásható-e a homályból az igazság? Magunk mögött lehet hagyni egy elfeledhetetlen, soha nem gyógyuló sebektől sajgó múltat? Jana elszántan, de csigalassúsággal indul el ezen az úton, kettőt lép előre, majd egyet hátra. A regény pedig egy trilógia első kötete, így a történet nem ér véget, csak megpihen egy szokatlanul vidám karácsony estén.
Karin Smirnoff nemcsak mélyre ás a lélekben, de egy olyan szeletét is felvillantja a svéd társadalomnak, amit egyáltalán nem szoktak kirakatba tenni. Emellett mindenféle érzelgés és mézesmázasság nélkül fest képet az idősgondozásról, ami egy önmagában is érdekfeszítő szál, de az idősek és a haldoklók titkai révén jelentős szerepe van a múlt feltárásában és megértésében.
Már olvasom a következő részt: elvittük anyát északra.
Valamint indítottam egy másik hírlevelet (Substack oldalt), ahol angolul fogok közzétenni könyvajánlókat és elemzéseket a klasszikus és kortárs európai irodalomból. Itt iratkozhatsz fel, ingyenes, és kevésbé rendszeres lesz, mint ez a hírlevél, valamint elő fognak kerülni az itt közzétett ajánlók is, mert többek között a magyarról angolra fordítást is szeretném gyakorolni.