Végül az anyaság nevel fel

Nem szoktam különösebben foglalkozni a jeles napokkal, de most az anyaságról vannak gondolataim, anyák napján.

Pedig nehéz nem klisékben gondolkodni róla, mert a klisék mind igazak. Hogy értéke felbecsülhetetlen (olyannyira, hogy inkább elkönyveljük, megfizetni úgysem lehet, és tényleg nem, de próbálkozni azért lehetne). Hogy tud kibírhatatlanul nehéz és elképzelhetetlenül csodálatos is lenni, akár pár perc eltéréssel. Hogy az első pár év leeszi a húsodat, amit talán Vekerdy mondott eredetileg, de sokan idézik, és a hús, vér, csont halálközeli képekkel való társítása valóban jól visszaadja a saját tapasztalataimat is az első évekből.

évekkel ezelőtt Tenerifén (saját képem) - mert aranyosnak kell lenniük, az evolúció tudja a dolgát

Nem, nem tudod, milyen kialvatlannak lenni, pedig minden friss szülő erről panaszkodik évekig, és bár átbuliztál meg áttanultál számtalan éjszakát, mégsem tudod, mit tesz veled, amikor kialvatlan vagy évekig minden egyes nap, és nem, nincs szünet, és de, átveszi az üvöltő gyereket az apja is, és ő is ugyanolyan kilúgozott, mint te, mert ketten is kevesek vagytok, és akkor még hallgatod, hogy mások bezzeg négyet nevelnek, meg hogy mit sírsz, az anyaság áldozat, tudhattad, esetleg azt, hogy miért nem hagyod sírni, hát magadnak csinálod a bajt.

„Anyuka”, mondják neked, akik a nevedet is képtelenek megjegyezni (vagy felolvasni), „nem is fog emlékezni erre egy év múlva”, és tudod, hogy hazudnak. Egy év múlva még nagyon is emlékszel, egy évtized az inkább (vagy mire nagyszülő leszel, és babaszagról meg csibészes mosolyról nosztalgiázol, miközben már húsz éve senki nem fogdosta össze mocskos kézzel a falat, és nem hagyott sarat maga után az előszobában), de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem szabad tanácsot adni együttérzés helyett (mellette sem, ha nem kérik).

Mert okosságot rengeteget tudsz, szakértők jól átgondolt, bölcs meglátásaival van tele a fejed, csak éppen arra nem számítottál, hogy miután kiválogatod a számodra elfogadható szakembereket az elfogadható elveikkel (ez sem kis munka, ekkora zajból), a gyakorlati megvalósítást úgy kell kivitelezned éveken keresztül, hogy közben azzal az éneddel vagy jelen a romos, fáradt testben, mely kiszívva és lerágva igyekszik túlélni napról napra.

Aztán amikor már jobban alszik (vagy nem), jön a dackorszak, aminek nem az a lényege, hogy kétévesed az összes megmaradt idegsejtedet elpusztítsa, mivel már reggel azzal kezdi, hogy a lábadba kapaszkodva üvölt és rángat, hogy miért nem tolod arrébb a falat (igen, a szobája falát), meg hogy szedd ki a szádból a fél szelet almát, amire az előbb azt mondta, nem kéri, te pedig bekaptad, utána a nap további részében is rád zúdítja minden azzal kapcsolatos frusztrációját, hogy a világ nem pont olyan, ahogy ő szeretné (ha meg igen, akkor nem pont akkor, amikor akarja).

De ez épp a lényeg: megtanulni valamit kezdeni a frusztrációval, ami abból fakad, hogy a világ nagyon nem olyan, mint szeretnénk. Hogy sokszor nem lehet úgy, ahogy akarjuk. És ezt te tanítod, mégpedig azzal, ahogyan a kétévesből szűretlenül ömlő negatív indulatokat kezeled (vannak pozitívak, persze, azok is szűretlenek, édesek és ártatlanok, örülj nekik). És habár erről is olvastál könyveket, zsigerből nem úgy reagálsz, és rájössz, ahhoz, hogy a gyereked érzéseit elfogadd és kezelni tudd, a sajátjaidat kellene először, és lám, máris itt egy öt évnyi pszichoterápiára elegendő feladat, amivel lehetőleg tegnapelőttre legyél meg, mert most adod a mintát.

Pedig tudtad előre, olvastál róla, elméletben most is mindent tudsz, néha mégis csak annyira vagy képes, hogy legalább ne mondd ki, amit a belső hangod magából kikelve üvölt. Hogy „így nem viselkedünk!” (persze, de hogyan igen?), vagy hogy „így velem nem beszélsz!” meg „ezt meg ne halljam még egyszer!” (de hogyan fejezze akkor ki a dühét a gyereked? akár az ellened irányuló, számodra teljesen értelmetlennek tűnő dühét?).

De időnként odalép egy langyos szeptemberi napsütésben sétálgató, már maga is őszbe forduló bácsi, és miután keservvel becsatoltad a rúgkapáló, kínzásra is alkalmas frekvenciával a füledbe visító háromévesedet az autósülésbe, rácsaptad az ajtót, és veszel egy mély levegőt, mielőtt beszállsz, mert tudod, ő is vesz, és akkor ez a bácsi odalép hozzád, és megköszöni neked a türelmedet, amit a gyereked még egy ideig nem fog tudni megtenni. Néha történik ilyen (Kanadában), történjen többször.

Ahogy telnek az évek, három, négy, öt, nekem lassan hat, újabb és újabb aspektusait érted meg annak, hogy a legnehezebb feladat az életben szülőnek lenni (mégis azt várja a társadalom, hogy csak úgy mellesleg, minden egyéb feladatod mellett végezd, abból az időből és türelemből, ami még marad, és ez többször kevés, mint nem). Mert szeretnél többet adni, mint amid van, de ez csak úgy lehetséges, ha te válsz többé, teljesebb, kiegyensúlyozottabb emberré.

A nevelést ugyanis nem lehet megtanulni, nincsen technikája, mert nem olyasmi, amit csinálsz. A nevelés maga a kapcsolat, ami összeköt, és nemcsak te formálod a gyereked, hanem ő is téged, a kihívások által, amikkel szembesít. Végül érte megteszed azt, amit magadért nem tettél meg (pedig kellett volna). Végül megtanulod, mit jelent valóban felnőni, mert másként nem tudnál senkit felnevelni. Vagy gyerekek maradtok mindketten.