Rendez vagy összekuszál a mágnes?

Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regényét olvastam.

Ha ugyan regény ez, és nem novellafüzér. Erős a nyitás, ahogy egy vidéki konferencián megismerjük szociológus szereplőinket, és Mán-Várhegyi Réka ironikus-szatirikus képe a bölcsész világról, pontos és életszerű helyszín– és jellemrajzai, valamint a három bemutatott karakter és az ő viszonyaik, konfliktusaik tovább erősítették azt az előzetes elvárásomat, miszerint egy remek regényt fogok olvasni.

A három fő figura – Réka, a fiatal szociológus hallgató, Bogdán Tamás, a professzor és első generációs értelmiségi és Börönd Enikő, az Amerikából hazatért kutató – életébe pillantunk be, hol közelebbről, hol távolabbról, ugrálva az időben és a perspektívák közt, és felbukkannak más visszatérő szereplők és nézőpontok is. Enikő történetének van egyedül íve, és leginkább őt tudtam megérteni. Körülötte a családi kapcsolatok is elég részletesen ki vannak dolgozva, némi rálást kapunk a viszonyára anyjával, apjával, férjével, nagyanyjával, vagy éppen nagynénjével.

Réka viszont egyenesen eltűnik, az írónő visszazsuppolja Békásmegyer disztópikus gettójába, ahonnan egyszer már kitört – és ez még nem volna baj, de nem tudjuk meg, miért. Ezzel Réka, aki korábban egyes szám első személyben mesélte a történetét, megnémul. Ez mégis mit jelent? Nekem nincs válaszom.

Sok minden másra sincs válaszom. Van itt feminizmus, posztmodern, disztópia, fantasztikum, csak épp egység nincs. Tudom, tudom, posztmodern, dirib-darab, ugráló idősíkok és perspektívák. Nem is arról van szó, hogy erőfeszítésbe kerül követni, összerakni, hanem hogy nem lehet, részekben marad a kirakós, sőt, jó pár darab el is veszett. Egy idő után már fogalmam sincs, hová tart a regény, és miért halnak el bizonyos szálak. Ez mindaddig zavart, míg bele nem gondoltam, hogy elsősorban az zavar, hogy az élet is pont ilyen.

A darabosság és az ugrálások ellenére meglepően sodró a regény, főleg az első fele. Az írónő remekül fest hangulatot és helyzeteket, tetszett, ahogy az egyetemi-konferenciázós világ látszólagos komolysága mögül kivillan a felületesség, lelepleződik a szociológusok valódi szociális érzékenységének hiánya, megjelennek a kiszolgáltatottak, akiket megfigyelnek. Értékeltem a játékosságot, a kikacsintásokat az olvasó felé, például ahogy a Réka nevű hős a női főhős írásáról elmélkedik, A magyarok nyomorúsága című tanulmány megírása pedig folyton-folyvást akadályokba ütközik.

Békásmegyer gettója egy fantasztikus-disztópikus világ, melyben a normalitás törvényei egyáltalán nem érvényesek. Ez a szál egy kiváló, de félbehagyott ötlet, lóg a levegőben, a Mágnesheggyel és az összeesküvés-elmélettel együtt. Ezt sajnáltam, és erőltetettnek tűnik a cím is ennek fényében (pedig önmagában érdekes a szó, főleg, ha Thomas Mann varázshegyével kezdjük asszociálni).

A zárás egy újabb konferencia, majd négy szociológus nő sétál az olasz tengerparton. Miután megbizonyosodtam, hogy tényleg nincsen következő oldal, végül is megállapítottam, hogy szép ez a nyugvópont, van benne egyfajta megbékélés, egy kis keserűség, egy kis beletörődés. Enikő megtalálja a helyét. Nem azért, mert ott van, ahol mindig is lenni akart, hanem mert el tudja fogadni, hogy nem. A többiek? Hát, ők nem annyira. Erre se mondhatom, hogy ne lenne életszerű.

Összességében véve sok mindent odadob elém ez a regény, és ezek közül sok mindennel nem tudok mit kezdeni. De van, ami magával ragad és megérint, van, amivel tudok azonosulni, és vannak azok a találó, érzékeny és pontos mondatok, hogy bár én tudnék ilyeneket írni. Hogy milyen jogon hagy félbe szálakat, tagad meg magyarázatokat és marad hiányos? Erre talán csak a magyarázat hiánya lehet válasz. Nem, nem kielégítő válasz. Van az életben olyan?