Rakovszky Zsuzsa: Boldog vég

„Mindig úgy érezzük, ha baj ér bennünket, hogy az valami meg nem érdemelt büntetés, hogy kifejezetten nekünk címzett rosszindulat… pedig hát a dolgok csak úgy megtörténnek.”

Mennyire pontosan tapint rá Rakovszky Zsuzsa az élet legfájdalmasabb, legnehezebben elfogadható igazságaira, és foglalja őket össze egy mondat töredékében. Például azt, hogy életünk történései nem büntetések vagy jutalmak, még csak nem is minden esetben következmények, hanem egyszerűen csak úgy történnek. Mi adhatná vissza ennél a néhány szónál jobban azt, hogy mennyire jelentéktelen egy ember, és mennyire a semmivel ér fel időnként a legnagyobb erőfeszítésünk is? A fenti idézet a Boldog vég című novellából van, mely a kötet címe is lett egyben.

Rakovszky Zsuzsát onnantól kezdve szeretem, hogy legelőször olvastam tőle A kígyó árnyékát. Regényeit, novelláit olvasni is kissé olyan, mintha verset olvasnék, és valóban, neki verseskötetei is vannak, és a prózáján is érződik a költő keze nyoma.

Ebben a novelláskötetben családi drámák tanúi vagyunk, olyan drámáké, melyek a hétköznapokban nem észrevehetők, mert megbújnak az ajtók mögött, a lelkek mélyén. Mi a téma? Semmi különös. Szülő-gyerek kapcsolat, barátság, szerelem. Kimondatlan elvárások, szavak nélküli zsarolások, betöltetlen, el nem nyomható, minduntalan felszínre törő hiányok.

A novellákat nem köti össze egyetlen vezérmotívum, de egységessé teszi a költői hang, a sallangmentes, lelkünk mélyéig hatoló mondatok, ahogy az írónő szemével nemcsak a zárt ajtók mögé látunk be, hanem a szívekbe is. És mindig előbukkan a múlt, ami meghatározza a jelent, és amit nem lehet magunk mögött hagyni, hiszen a múltunk formál minket azzá, akik a jelenben vagyunk.

Nehezen kiválasztott három kedvenc novellámról fogok most bővebben írni, remélve, hogy meghozza a kedveteket a többihez is.

Budapest

Piroska

Ez a történet a Rákosi korszakba visz minket vissza, az írónő gyerekkorának idejébe, és nagyon ütős lett. A tejben-vajban fürösztött Tamáska és művelt, finom lelkű, a korábbi rendszerben nagyságos asszonynak hívott édesanyja a családfő halála után szembesülnek a szocialista valósággal. Ráadásul az anya és a fiú idillinek tűnő, bizalmas kapcsolatába beférkőzik a kirendelt nevelőnő, Piroska, aki nemcsak az anyáról jelent éveken keresztül, de anya és fiú közé is örökre éket ver, kiheverhetetlen sebeket és életre szóló csalódást okozva mindkettejüknek. Tamás bizalma örökre elveszik, amiért anyja nem tudja megvédeni őt, az anya bizalma pedig akkor rendül meg a fiában, amikor észreveszi, hogy Piroska keményvonalas szocialista nevelése nyomot hagyott a gyermekben.

Piroskát Tamás elbeszéléséből ismerjük meg (amit pedig egy harmadik szereplőn, az ötvenes éveiben járó Tamás expartnerén keresztül juttat el hozzánk az írónő), és az általa alkalmazott pszichikai terror kiváló alapot szolgáltatna egy thrillerhez. A történet azonban túl is mutat anya és fiú kapcsolatán, egy teljes nemzedék sebeit mutatja be, azt a bizalomvesztést, ami oly sok ember életét, az ötvenéves Tamáséhoz hasonlóan, a mai napig meghatározza. Piroska és a felnőtt Tamás kései találkozásából pedig ordít a bocsánatkérés hiánya, a bocsánatkérésé, ami évtizedek múlva sem hangzik el, ezért a múltat nem lehet lezárni, csak elmenekülni előle, eltemetni mélyre.

Boldog vég

„Olyanok vagyunk sokszor, mint a gyerekek: azért sírunk, hogy jöjjön valaki, aki megsajnál minket, és segít rajtunk… az univerzum vagy a Jóisten… De az is lehet, hogy egyszerűen csak túl sok regényt olvastunk fiatalkorunkban, és most azt képzeljük, az élet is olyan, mint ezek a regények: ha mi rendesen viselkedünk, akkor jár nekünk a boldog vég…”

Még egy erős történet a szocialista Magyarországról, ezúttal a hetvenes évekből. Szereplője egy középkorú anya, Judit, aki élete értelmének a kisfiát teszi meg, és mindent elkövet, hogy az ugyanolyan erősen ragaszkodjon hozzá később is, ahogy kisgyerekként, hogy ők egymás mindenei legyenek. Irreális elvárása darabokra hullik, amikor fia az egyetem elvégzése után egy barátjával együtt Svédországba disszidál.

Judit először árulásként éli meg fia döntését, de idővel képes szembesülni azzal, hogy szeretetével szinte megfojtotta a fiát, és az, ahogyan mindent megtett, hogy a maga közelében tartsa, sokkal inkább önzés, mint szeretet. Gyászol, majd próbál nyitni, tartalommal tölteni meg az életét, és ettől lesz igazán fájdalmas a befejezés.

Végezetül a fiú szemszöge is megjelenik nagyjából egy oldalban. „Éles, alig elviselhet fájdalom hasított bele, mindent odaadott volna, ha csak egyetlen percre viszontláthatná, ha legalább a régi lakásukba visszatérhetne, ha újra végigmehetne azon az utcán, ahol azelőtt minden reggel. Hetekig semmi másra nem tudott gondolni, és a fájdalom sehogy sem akart csillapulni. Aztán elmúlt ez is.” És ez az “aztán elmúlt ez is” olyan, mint egy arculcsapás, pontosan fogalmazza meg azt, ami legalább annyira vigasztaló, mint amennyire szívfacsaró, de mindenképpen megmásíthatatlan: a veszteség fájó, de a sajgó fájdalom idővel csillapul, az idő kifakítja, és az igazi veszteség az, hogy már fájni sem tud annyira.

Széplelkek

A Széplelkek kilóg a többi, részben a kommunizmusban, részben napjainkban játszódó történet közül. Goethe korába visz vissza, és a Lotte Weimarban című regényre játszik rá, miközben kigúnyolja a szentimentalizmust, valamint többféle női karaktert is finom gúnnyal felvonultat előttünk. Anette és Sophie barátsága továbbá azt is remekül bemutatja, mennyire magabiztosan tudjuk félreismerni egymást, miközben tökéletesen meg vagyunk győződve róla, hogy a szívünk együtt dobog, és minden gondolatunk tükörképe a másikénak. Közben csak a saját vágyainkon és sérüléseinken keresztül látjuk a másik embert.

Olvastátok a kötetet? Titeket melyik novella fogott meg a legjobban?