Novella: Perec

Márk is épp akkor ér oda az anyukájával, amikor Apa veszi le rólam a kabátkát, én meg jóízűen eszegetem a sós perecet. Különleges alkalom, hogy vett Apa a pékségben, ahogy sétáltunk reggel az oviba, mert olyan ügyesen vigyáztam tegnap Atira, mikor Anyának meg Apának el kellett mennie, és a Mama még nem ért oda. Látom, hogy Márk szájtátva nézi a perecet. Hát nézze csak! Azért is jó nagyot harapok bele, és élvezettel nyammogok, csorogjon csak a nyála annak a buta Márknak. Most végre nekem van valamim, amit irigyelhet.
– Kislányom, úgy illik, hogy megkínáljunk mást is a perecből – mondja Apa, és a döbbenettől tiltakozni is alig tudok.
Nem, nem akarom, persze, hogy nem akarom. Márknak? Soha! Apa azonban elkomorul, és már lép is felém. Ösztönös mozdulattal a hátam mögé akarom dugni a perecet, de Apa gyorsabb, és le is tör belőle egy darabot, mosolyogva nyújtja Márknak. Márknak! Borzalom! Az a kis gané meg vigyorogva nyúl érte.
– Nem akarok adni neki – visítom, és alig tudom elhinni, hogy a saját apám árul el. Alig tudom elhinni, hogy ez megtörténhet, mert azt nem lehet kibírni, hogy éppen Márknak adjon Apa a perecemből, az én perecemből, amit igenis kiérdemeltem, és annak adok belőle, akinek akarok.
– Egy jó gyerek nem lehet ilyen irigy – feleli Apa szigorúan.
De engem most nem érdekel Apa szónoklata, toporzékolva sírok, meg se hallom, mit mond ezután, pedig már mindegy, mert Márk már be is tömte a szájába, amit kapott.
– Ha így viselkedsz, akkor nem is érdemelsz perecet egyáltalán, és az a büntetésed, hogy az egészet oda kell adnod – azzal Apa határozott mozdulattal kicsavarja a kezemből a maradék perecet, és a sunyi, kárörvendő Márknak adja.
Ezt már végképp nem lehet kibírni, gyűlölöm apát, és Márkot még jobban, annyira, hogy össze is mosódik a világ, megszűnik, igen, most tényleg vége mindennek, ez elbírhatatlan!

A földön fekszem, szipogva, és már Zsófi néni meg a Daduska is ott áll mellettem, és több gyerek kikukucskál a teremből.
– Elég legyen ebből a műsorból – próbál Apa felrángatni a földről. – Aki ilyen irigy, nem érdemel mást. Ha nem hagyod abba ezt a hisztériát, még büntetést is kapsz otthon.
De most még a büntetés sem érdekel, csak arra tudok gondolni, hogy az utálatos Márk ette meg a perecemet, azt a perecet, ami az én jussom volt, amiért szépen vigyáztam tegnap Atira. Mostantól még jobban fogom gyűlölni őt, minden erőmmel! És Apát is! Apa igazságtalan, és nem szeret. Nem szeret senki. Anya is mindig Apának ad igazat, és a Mama is azt mondta múltkor, mikor nem akartam odaadni az új könyvemet Atinak, hogy ilyen csúnya, irigy kislányt még nem is látott, az ilyeneket nem szereti még a Jézuska se. Pedig a Jézuska mindenkit szeret, ahhoz nagyon rossznak kell lenni, hogy valakit ne szeressen.
Apa puszit se ad, úgy megy el. Hát csak menjen, nekem nem is kell puszi, tőle nem. Mi lenne, ha mikor jön értem az oviba délután, nem lennék itt? Mert világgá mentem. Vagy meghaltam. Nem, meghalni nem lenne jó, mert akkor találkoznék a Jézuskával, aki biztosan még sokkal jobban haragudna rám a mai irigységem miatt, mint Apa. Inkább világgá megyek, messzire, hadd sírjon Apa meg Anya. Anya talán sírna.

– Gyere, Timi, mossuk meg az arcodat, elég most már a sírásból – jön oda Zsófi néni, és visz magával a fürdőszobába, a kicsi csapokhoz.
Zsófi néni se szeret, mert nem iszom meg a kakaót, amit pedi Zsófi néni szerint minden gyerek szeret, nem eszem meg a zsíros kenyeret sem, és mindig fészkelődök, amikor a többiek alszanak.
Délelőtt aztán még külön magamra is haragítom Zsófi nénit, pedig nem akarom. Márkot akarom meglökni, amiért nyelvet nyújt rám, és nem is hiszem, hogy attól esik neki a falnak, mert nem olyan erősen löktem, biztosan tetteti a kis szemét.
– Tímea, minősíthetetlen ez a viselkedés! Aki nem tud kedves lenni a pajtásaival, az ne is jöjjön ki az udvarra játszani.
Így aztán benn kell maradnom a Daduskával. Mintha ez büntetés lenne! Végre azzal játszok, amivel akarok, és nem zavar senki. Ha egyszer nagy leszek, akkor veszek magamnak egy hatalmas sós perecet, és nem fogok adni belőle senkinek, és akkor már Apa sem mondhat semmit, mert aki felnőtt, az azt csinál, amit akar. Apának sem fogok adni a sós perecből, és hátha akkor Apa igazán szomorú lesz. Most pedig én rendezem el a polcokat a boltban, és mindjárt jönni fognak a barátaim, akiket kiszolgálok. Bellának almás rétest adok, mert az a kedvence. Bella, milyen szép név! Bárcsak nekem is lehetne valami hasonló, különleges hangzású, szép nevem. A Timi olyan közönséges. A Tímea még valamivel jobb, de úgy csak akkor szólítanak, ha mérgesek rám. „Nézd csak, Bella, most sült ki frissen a rétes.” Rozalinda, az például milyen szép, mintha egy hercegnő neve lenne. Akkor most inkább Rozalinda leszek. „Köszönöm, Rozalinda” – feleli Bella – „Szeretek ide jönni hozzád, te vagy a legjobb barátnőm. Mindig olyan kedves vagy. Azt az undok Timit nem kedvelem, még a neve sem szép. Nem is szereti őt senki. De te olyan kedves vagy.” „Akkor elviszel magaddal a szivárványos palotába?”
Csak ő tudja, hogy Bella valójában hercegnő, mégpedig tündérhercegnő, aki a szivárványos palotában lakik, aminek négy udvara van, és minden udvarban másfajta évszak van, és van egy széles út a palota előtt, aminek a szélén olyan fák nőnek, hogy csokiból van rajtuk minden gyümölcs. És van egy titkos szoba is, a legmagasabb torony legtetején, és azt Bella még sohasem mutatta meg másnak, csak neki. Ott szoktak ücsörögni kettesben, játszanak a szivárvány színű pónikkal, övé a lila sörényű, Belláé meg a rószaszín. Most a pónik kirepülnek az ablakon, egyenesen a tél kertjébe, ahol csodálatos, nagy, puha pelyhekben esik a hó…
– Timike, nem szabad így szanaszét dobálni a papírfecniket, Zsófi néni mérges lesz, ha bejönnek – hallom a Daduskát. – Gyere, söpörjük össze.
Már jön is a kislapáttal, és szótlanul segítek neki összeszedni a papírdarabokat, amiket összetépkedtem. Még szerencse, hogy a többiek csak akkor jönnek be, amikor befejeztük, és az is szerencse, hogy legalább a Daduska nem utál. Mert Zsófi néni igen, és ezt az ebédnél megint bebizonyítja.
– Hozzá se nyúltál a levesedhez, Tímea.
– Paradicsomleves. Nem szeretem.
– Nem szeretni kell, hanem megenni – azzal Zsófi néni kiveszi a kezemből, telemeri, és emeli a kalanat, hogy a számba adja.
Nem, ezt nem hagyom! Még ha borsóleves lenne, vagy krumplileves, azt lenyelném, ha már muszáj, de a paradicsomlevest utálom a legjobban. Hogy lehet így elrontani a paradicsomot?! Elfordítom a fejem, de olyan hevesen, hogy a paradicsomlé nemcsak az én ruhámra csorog, hanem Zsófi néniére is.
– Neveletlen kölök, majd én megtanítalak rá, hogy kell rendesen viselkedni az asztalnál – mondja haragosan Zsófi néni – Ne edd meg a levest, itt marad, és ebbe fogod kapni a másodikat.
Dacosan ülök ott, míg a többiek eszik a levesüket, Zsófi néni pedig rám se néz többet. De a naposoknak nem engedi, hogy az én tányéromat összeszedjék, és amikor Daduska kihozza az aranygaluskát - ó, az aranygaluskát, az egyetlen olyan ételt az oviban, ami finom! -, akkor szól neki, hogy tegye csak bele a tányéromba. Remélem, hogy a Daduska ellenkezik, hát hiszen hogy lehet úgy elrontani az aranygaluskát… De a Daduska nem szól semmit, rám se néz, csak teszi, amit Zsófi néni kért, én pedig nézem, ahogy a szép, cukros mázú aranygaluska magába szívja az undorító paradicsomlevest. Nem, valóban nem szeret senki.