Novella: Perec

Márk is épp akkor ér oda az anyukájával, amikor Apa veszi le rólam a kabátkát, én meg jóízűen eszegetem a sós perecet. Különleges alkalom, hogy vett Apa a pékségben, ahogy sétáltunk reggel az oviba, mert olyan ügyesen vigyáztam tegnap Atira, mikor Anyának meg Apának el kellett mennie, és a Mama még nem ért oda. Látom, hogy Márk szájtátva nézi a perecet. Hát nézze csak! Azért is jó nagyot harapok bele, és élvezettel nyammogok, csorogjon csak a nyála annak a buta Márknak. Most végre nekem van valamim, amit irigyelhet.
– Kislányom, úgy illik, hogy megkínáljunk mást is a perecből – mondja Apa, és a döbbenettől tiltakozni is alig tudok.
Nem, nem akarom, persze, hogy nem akarom. Márknak? Soha! Apa azonban elkomorul, és már lép is felém. Ösztönös mozdulattal a hátam mögé akarom dugni a perecet, de Apa gyorsabb, és le is tör belőle egy darabot, mosolyogva nyújtja Márknak. Márknak! Borzalom! Az a kis gané meg vigyorogva nyúl érte.
– Nem akarok adni neki – visítom, és alig tudom elhinni, hogy a saját apám árul el. Alig tudom elhinni, hogy ez megtörténhet, mert azt nem lehet kibírni, hogy éppen Márknak adjon Apa a perecemből, az én perecemből, amit igenis kiérdemeltem, és annak adok belőle, akinek akarok.
– Egy jó gyerek nem lehet ilyen irigy – feleli Apa szigorúan.
De engem most nem érdekel Apa szónoklata, toporzékolva sírok, meg se hallom, mit mond ezután, pedig már mindegy, mert Márk már be is tömte a szájába, amit kapott.
– Ha így viselkedsz, akkor nem is érdemelsz perecet egyáltalán, és az a büntetésed, hogy az egészet oda kell adnod – azzal Apa határozott mozdulattal kicsavarja a kezemből a maradék perecet, és a sunyi, kárörvendő Márknak adja.
Ezt már végképp nem lehet kibírni, gyűlölöm apát, és Márkot még jobban, annyira, hogy össze is mosódik a világ, megszűnik, igen, most tényleg vége mindennek, ez elbírhatatlan!