Húsvét volt, a rügyek ígérete már ott feszült a fákban, de még éppen nem pattant ki. Rózsaszín-lila-narancs, áttetsző teteje volt a buszállomásnak Łódźban. Mint a gótikus templomok rózsaablakai, amik színesre szűrik a fényt. Egy hátizsákkal állt ott, próbált lazának tűnni, elővette a telefonját, görgette a fészt, közben fel-felpillantott. Két órát beszéltek meg. De írta, hogy a busz már fél kettőre bent lesz, és titokban remélte, hogy Jan hamarabb ideér. Ugyanakkor tartott is tőle, hogy találkoznak, egymás szemébe néznek, és hajjaj, talán mást is néz majd rajta a fiú, nemcsak a szemét. Nem mintha ne küldött volna magáról tucatnyi képet. De azok képek. Tizenkilenc évnyi élet meg hét évnyi szelfizés sok mindenre megtanította. Csakhogy most magát készült megmutatni, igaz, vastag réteg smink alatt, de tetszőleges szögből.
Idegesen körbepillantott, majd észbe kapott, hogy lazábbnak kellene lennie, ettől még idegesebb lett. Leült a beton virágtartó szélére. Ilyenek Budapesten is vannak. Meg panelok is. Minek is jött ide? Olyan jó volt a távolból vágyakozni, hát még vágyat kelteni, fél éjszakákat átcsetelni. De mi lesz most? Rémülten felkapta a tekintetét, amitől megint ingerült lett. Nyugi, gondolta. Na, ilyet nem szabad mondani ideges embernek, tette hozzá szintén gondolatban. Hülyeség volt idejönni. Hideg még a beton, inkább felállt. Körbenézett, ezúttal figyelt rá, hogy ne tűnjön feszültnek. Csak lazán.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to Ürmös Beáta to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.