Novella: Határátlépés

Adri sírva érkezett aznap is. Összefüggéstelen szavaira meg sem próbált reagálni, inkább átölelte, kihámozta a kabátból. A nő hozzásimult, száját az övére tapasztotta, ezt szerette benne. Kinek kellenek szavak? Adri bújt, csókolt, tapadt, befonta őt, mint egy inda, és olyan hévvel szeretkeztek most is, mintha már csak percek lennének hátra a világ végéig. Igaz, múlt szerdán nem jött, küldött egy üzenetet, hogy ő ezt így képtelen tovább csinálni. Kornél nem reagált, csak kivárt, és ahogy ez lenni szokott, Adri most megint itt volt. Sejtette, hogy nem húzza sokáig. Jött, mint egy fuldokló, az ő karjai közé. Összetapadva töltötték azt az alig egy órát, Adri időnként sírva, miközben ő a hátát simogatta, bele-belecsókolt a nyakába. Vigasztalta, ölelte, hogyne ölelte volna. Ki gondolná, hogy negyvenen túl van, és hogy két gyereket szült? Formás a teste, rendszeresen fut és aerobikozik, arca szép, bőre ápolt, vörösesbarna haja repül utána, biztosan festi, habár ezt sosem kérdezte, Adri meg nem mondta. Mindenesetre a harmincasok többsége fel sem veheti a versenyt vele.
– Mennem kell – súgja most Adri bocsánatkérően, és már pattan is ki az ágyból. – Fél óra múlva kezdődik egy meetingem.
Öt perc alatt magára kapja fekete alsóneműit, bordó blúzát, feszes, fekete farmerét, most már nem sír, megigazítja a sminkjét, felveszi lapos talpú, fekete balerinacipőjét. Kornél ezt is csodálta benne, ezt az összeszedettséget és hatékonyságot. Projektmenedzser, feleség, anya, és mindegyik szerepét gördülékenyen ellátja, sőt, még őrá is jut ideje. No, persze, a vele töltött idő nem kötelesség, de komoly szervezést igényel Adri részéről. Megoldja. Ezek az együttlétek törik meg a hétköznapok mókuskerekét, Kornél is ezért szereti különösen a szerdákat, amikor mindig itthonról dolgozik, Adri pedig, ki tudja, hogyan, de megszervezi, hogy ebédszünet környékén beleférjen ez az utazással együtt másfél óra.
Nincs ideje búcsúzkodni, már rohan is, ez szokott lenni, és Kornél nem bánja. Nem származik sok jó abból, ha beszélgetni kezdenek. Persze, Adri érett nő, okos is, helyén kezeli ezt a kapcsolatot. Ráadásul van saját otthona, családja, munkája, ő éppen csak egy űrt tölt be, de azt milyen jól! Adri tudja, mit várhat, és sosem kérne többet. Azért időnként úgy érezte, nem is a szavaiból, inkább a hallgatásából, a nézéséből, hogy valamit mégiscsak szeretne kérni, de bízott a nő eszében, és abban is, hogy a futó találkák úgysem adnak alkalmat hosszú beszélgetésekre. Az agyonhajszolt, munkahelyén és otthonában egyaránt hasznos alkatrésznek tekintett Adri hozzá gyengédségért jött, és azt ő akart is, tudott is adni. Bizonyos keretek között, persze. Ez a szerdánkénti alkalom pont megfelelt, kiszámítható volt, de nem túl gyakori, nem is túl hosszú, és neki még csak el sem kellett mennie otthonról. A hétvégék úgysem jöhettek szóba, és ezt Kornél nem bánta. Kéthetente ott volt a láthatás a srácokkal, az bőven elég kötöttség.

– Adri, valami baj van?
Szokatlan volt, hogy hétfőn délután hívja. Adrinak zsúfoltak a hétköznapjai, és ilyenkortájt a gyerekekért szokott oviba indulni. Vagy iskolába, talán a kisebbik is elsős már. Vagy az az unokanővérének a kisebbik gyereke, akire emlékszik? Mindegy. Most nem a gyakorlatias Adri van a vonal túlsó felén, hanem a sírós, és ezúttal nem tudja megölelni, kibontani a ruháiból. Kissé ingerülten megismétli a kérdést.
– Anyám… – feleli Adri. – A kecskeméti kórházból hívtak. Infarktusa volt, most benn van.
– Sajnálom.
Csend. Mégis miért hívja fel Adri emiatt őt? Eddig a szavak nélküli megállapodásuk értelmében nem keverték bele a másikat családi ügyeikbe.
– Szükségem van rád, Kornél!
Nem hiszi el. Persze, tisztában van vele, mennyire ki tud borulni Adri, és mennyire szeret olyankor az ő karjaiba omlani, de ez most nem az a forgatókönyv.
– Mégis miben tudnék segíteni? – kérdezi óvatosan. – Nem kellene már indulnod a… gyerekekért?
– Szóltam Zsoltnak, hogy menjen el értük – feleli Adri türelmetlenül. – Le kell mennem Kecskemétre ma este. Elvinnél?
– Azt hittem… Nem kocsival vagy?
– Ideges vagyok. Nem tudok így vezetni. Semmi biztosat nem tudtak mondani az állapotáról.
– És Zsolt elenged egyedül?
– Nyilván nem jöhet velem, ki menne akkor a gyerekekért?
Érzi az ingerült türelmetlenséget Adri hangjában.
– Ééértem. Hát, van még egy meetingem ötkor…
Nem volt. De mondania kellett valamit. És miért is ne érne rá? Miért ne áldozhatna fel egy kényelmes estét Adri kedvéért? Adri anyja kedvéért, akit nem is ismer. Képtelen kérés. Adrinak is éreznie kell. Érzi.
– Felejtsd el. Megoldom.

A harmadik szerda azóta. Adri nem üzent semmit, sem az anyjáról, sem másról. Neki is hiányzik. De határt kellett szabnia. Eleget ugrál a saját anyja miatt, Székesfehérvárra kellett lemennie a hétvégén is, hogy segítsen a ház körül, mert amióta az apja meghalt, az anyja nem boldogul semmivel. Nem mintha ő boldogulna. A számítógépekhez ért, azoknak is inkább csak a szoftveréhez, sosem volt olyan ezermester, mint az apja, de megteszi, ami telik tőle. Lívia is kihasználja, amikor csak tudja. Hogy hozza már el ő Noelt karatéról, mert Máté meg robotika szakkörön van ugyanaznap délután, és Lívia nem tud kétfelé szakadni. Hát miért nem úgy szervezi az életét, hogy ne kelljen egyszerre két helyen lennie? Persze, könnyebb ezt is rátestálni azzal, hogy ő az apjuk, vegyen részt a dolgaikban. Utána meg furikázza Neolt haza, és mire Líviáéktól hazaér, este nyolc.
De most kattan a zár. Adri lép be, könnyes szemmel. Mintha sápadtabb is lenne. Megesik rajta a szíve.
– Ne haragudj. Olyan nehéz napom volt aznap, és a hétvégén az anyámmal is… De hogy van a te anyukád?
– A helyzetben képest jól. De hagyjuk, nem kellett volna, hogy hívjalak.
Mennyi ilyen csapdát állított neki Lívia is az évek során! De Kornél már húsz évvel ezelőtt sem sétált bele ezekbe.
– Ugyan! Sajnálom, hogy éppen aznap volt az a meeting, nem nagyon tudtam volna kihagyni. De örülök, hogy végül nem lett nagy baj. Fontos ilyenkor, hogy minél hamarabb ellássák.
Adri nem felel. Vajon hisz neki? Kornél hozzálép, tenyerébe veszi az arcát:
– Hiányoztál.
Adri megadja magát.