Novella: Gyerekzsúr

Kissé hűvös június eleji nap van, ami csak parodizálja a nyarat, azt sem valami jól, mi mégis kinn ülünk a kertben, szigorúan a szabadban, nehogy bárki is elkapja bárkitől, ha esetleg egyikünk megfertőződött volna. Bence szülinapját azért csak megünnepeljük, legalább szűk családi körben, a kicsikre amúgy sem veszélyes a vírus, azt mondják.
– Kellemetlen, persze, értem én – figyelek fel sógornőm hangjára. A járványról beszél? Kellemetlen? Én nem éppen ezt a szót használnám. Kitti azonban zavartalanul folytatja, miközben a kezében tartott pohárban lötyköli a bort, kissé unottan, és azon átlagon felüli lények fennsőbbséges fásultságával a tekintetében, akik belátják, a nyomorúságos halandók problémái időnként óhatatlanul bemocskolják őket is: – De azért túlzásba viszik, akik tragédiát csinálnak belőle. Én például kifejezetten örülök neki, hogy együtt a család, Pali minden nap itthonról dolgozhat, a gyerekekkel sokat társasozunk. Miféle család lenne az, ahol teher, hogy otthon vannak a gyerekek? – néz körbe diadalmasan, mintha bárki is vitába szállt volna vele, de ő most ezzel az érvvel végleg elnémítaná a meggondolatlan kekeckedőt.
– Te nem dolgozol? – kérdezi azért bátortalanul Zita, a másik sógornőm.
– Már hogyne dolgoznék, de itthonról.
Zita nem szól semmit, de Kitti nyilván látja az arcán, hogy nem elégítette ki a magyarázat, ezért fásult türelemmel, ahogy egy szétszórt gyereket fedd meg az ember ezredszerre is, folytatja:
– Csak jól kell tudni beosztani az időt. Nekem a főnököm nem azt nézi, mennyit ülök a gép előtt napközben, hanem azt, hogy kész-e a feladatom. Általában a lányok fektetése után is dolgozom még. Mégsem panaszkodom – teszi hozzá, és szegény Zita erre már végleg elhallgat.
Nyilván panaszkodni szeretett volna. Gyeden van a kicsivel, emellé most még az eddig ovis Bencére is vigyáz. Tipikusan az a helyzet, amire a legtöbb ember azt mondaná, hogy az ilyen csak örüljön, mert másoknak sokkal nehezebb. Kár, hogy nehéz csomagból van bőven elég az életben, és ha más hátára is nehezedik egy, az nem azt jelenti, hogy neked kevesebb marad.
Kitti a válasz hiányát úgy értelmezi, hogy mindketten kíváncsiak vagyunk rá, mégis hogy képes ilyen virtuóz módon lebonyolítani a koronavírusos hétköznapokat két iskolás kislánnyal. Nekem viszont megint elkalandoznak a gondolataim. Ha békés társasozgatásról lenne szó, abban én is benne lennék, de Blanka és Dominik általában ölik egymást, és hiába kérem tőlük, hogy legalább húsz percig hagyjanak nyugton, mert beszélnem kell egy kollégámmal, és persze, amint felveszi, Blanka sikít, hogy kakilnia kell, mire benyitok Tamáshoz segítséget kérni, de ő némán mutogatja, hogy menjek ki, meetingje van. Kihangosítóra teszem hát Angélát, mert általában vele dolgozom együtt, és ő elég megértő, mivel neki is van gyereke, igaz, már gimis, és ezen okból, attól tartok, azt is pontosan látja maga előtt, ahogy a vécétartály tetejére lerakott telefonból szól a hangja, miközben törlöm Blanka fenekét. Én mindenesetre nem tartanék kiselőadást senkinek abból, hogy menedzselem a hétköznapokat, pedig rendkívül büszke vagyok rá, hogy mindeddig még nem ejtettem a mobilomat a vécébe. Kellemes gondolataimból Kitti kisebbik lánya, Hannus zökkent ki: