Novella: Gyerekzsúr

Kissé hűvös június eleji nap van, ami csak parodizálja a nyarat, azt sem valami jól, mi mégis kinn ülünk a kertben, szigorúan a szabadban, nehogy bárki is elkapja bárkitől, ha esetleg egyikünk megfertőződött volna. Bence szülinapját azért csak megünnepeljük, legalább szűk családi körben, a kicsikre amúgy sem veszélyes a vírus, azt mondják.
– Kellemetlen, persze, értem én – figyelek fel sógornőm hangjára. A járványról beszél? Kellemetlen? Én nem éppen ezt a szót használnám. Kitti azonban zavartalanul folytatja, miközben a kezében tartott pohárban lötyköli a bort, kissé unottan, és azon átlagon felüli lények fennsőbbséges fásultságával a tekintetében, akik belátják, a nyomorúságos halandók problémái időnként óhatatlanul bemocskolják őket is: – De azért túlzásba viszik, akik tragédiát csinálnak belőle. Én például kifejezetten örülök neki, hogy együtt a család, Pali minden nap itthonról dolgozhat, a gyerekekkel sokat társasozunk. Miféle család lenne az, ahol teher, hogy otthon vannak a gyerekek? – néz körbe diadalmasan, mintha bárki is vitába szállt volna vele, de ő most ezzel az érvvel végleg elnémítaná a meggondolatlan kekeckedőt.
– Te nem dolgozol? – kérdezi azért bátortalanul Zita, a másik sógornőm.
– Már hogyne dolgoznék, de itthonról.
Zita nem szól semmit, de Kitti nyilván látja az arcán, hogy nem elégítette ki a magyarázat, ezért fásult türelemmel, ahogy egy szétszórt gyereket fedd meg az ember ezredszerre is, folytatja:
– Csak jól kell tudni beosztani az időt. Nekem a főnököm nem azt nézi, mennyit ülök a gép előtt napközben, hanem azt, hogy kész-e a feladatom. Általában a lányok fektetése után is dolgozom még. Mégsem panaszkodom – teszi hozzá, és szegény Zita erre már végleg elhallgat.
Nyilván panaszkodni szeretett volna. Gyeden van a kicsivel, emellé most még az eddig ovis Bencére is vigyáz. Tipikusan az a helyzet, amire a legtöbb ember azt mondaná, hogy az ilyen csak örüljön, mert másoknak sokkal nehezebb. Kár, hogy nehéz csomagból van bőven elég az életben, és ha más hátára is nehezedik egy, az nem azt jelenti, hogy neked kevesebb marad.
Kitti a válasz hiányát úgy értelmezi, hogy mindketten kíváncsiak vagyunk rá, mégis hogy képes ilyen virtuóz módon lebonyolítani a koronavírusos hétköznapokat két iskolás kislánnyal. Nekem viszont megint elkalandoznak a gondolataim. Ha békés társasozgatásról lenne szó, abban én is benne lennék, de Blanka és Dominik általában ölik egymást, és hiába kérem tőlük, hogy legalább húsz percig hagyjanak nyugton, mert beszélnem kell egy kollégámmal, és persze, amint felveszi, Blanka sikít, hogy kakilnia kell, mire benyitok Tamáshoz segítséget kérni, de ő némán mutogatja, hogy menjek ki, meetingje van. Kihangosítóra teszem hát Angélát, mert általában vele dolgozom együtt, és ő elég megértő, mivel neki is van gyereke, igaz, már gimis, és ezen okból, attól tartok, azt is pontosan látja maga előtt, ahogy a vécétartály tetejére lerakott telefonból szól a hangja, miközben törlöm Blanka fenekét. Én mindenesetre nem tartanék kiselőadást senkinek abból, hogy menedzselem a hétköznapokat, pedig rendkívül büszke vagyok rá, hogy mindeddig még nem ejtettem a mobilomat a vécébe. Kellemes gondolataimból Kitti kisebbik lánya, Hannus zökkent ki:

– Orsiiiiii, a Dominik az arcomba köpött!
Sóhajtok. Pedig most majdnem tíz percig ültem, be is vágtam két almás szeletet. Kitti talán beképzelt, de sütni azt tud. Ádáz arcot öltök, és tekintetemmel rávágok nagyobbik gyerekemre, aki azonban mit sem vesz észre ebből. Így aztán elkapom a karját, szembefordítom magammal, és egyszerre próbálok arra koncentrálni, hogy megértessem vele a társas viselkedés alapvető szabályait, valamint nem koncentrálni arra, hogy Kitti minden szavamra figyel, és gondolatban lesajnálóan csóválja a fejét.
– Bencus is nagyon élénk gyerek, vele is nehéz időnként – jegyzi meg együttérzően Zita, amikor lehuppanok ismét az asztalhoz, és mint fuldokló az odadobott mentőövért, nyúlok még egy szelet sütiért.
– Fontos, hogy egy kisgyerek megtanulja levezetni az indulatait – kapcsolódik be rögtön Kitti, és látom, ahogy csillog a szeme, nyilván nemrég olvasott valami cikket pont ebben a témában, és most nagyon izgatott, hogy frissen felszedett tudásával hasznára válhat a világnak. – De meg kell tanítani neki, hogy ezt olyan módon tegye, amivel nem tesz kárt másokban és önmagában.
Tele szájjal bólogatok, teljesen egyetértek Kittivel. Tényleg.
– Persze, ez kiemelten nehéz időszak most – teszi hozzá megengedően. – Nem tesz jót a bezártság senkinek. Még szerencse, hogy nekünk itt a kert, minden nap ki is jönnek homokozni, hintázni, fogócskázni a lányok Palival egy órára ebéd után. Ha bejárna a munkahelyére, akkor csocsózna a kollégákkal az ebédszünetben, úgyhogy ennyi igazán belefér. A munkáját elvégzi, senkinek nem lehet egy szava sem.
Zitával egyszerre pattanunk fel, és szinkronban üvöltve szaladunk a homokozó felé.
– Elment az eszed, Blanka?! Hogy képzeled ezt, ő még nem tudja, hogy az a tiéd, hát kisebb nálad, legyen már eszed!
Már rángatom is ki a lányomat a homokozóból, miközben bocsánatkérően felnézek Zitára, aki azonban hamar visszanyeri higgadtságát, látva, hogy a másfél éves Noelnek mindkét szeme megvan, és bár először nagy levegőt vesz, végül mégis úgy dönt, nem éri meg sírni, inkább lecsap a lila vödörre, amivel Blanka az előbb verte fejbe, és amit én pillanatokkal később kicsavartam a jelenleg magából kikelve hisztiző lányom kezéből. Erre már Kitti is odajön, és én készségesen átengedem neki a feladatot, hogy lecsillapítsa Blankát, mert szemlátomást ég a vágytól, hogy végre a gyakorlatban is kipróbálja a Vekerdy könyvben olvasottak alapján kialakított konfliktuskezelési technikáját, amire saját tündéri kislányai nyilván nem szolgáltatnak neki alkalmat. Annyira azért mégsem vagyok rosszindulatú, hogy ottmaradjak kárörvendeni, inkább bekapcsolódok Tamás és Pali vitájába, akik egymásra licitálva szidják az országos tisztifőorvost, amiért túl sok lélegeztetőgépet rendelt, vagy talán túl sok pénzért rendelte őket. Mindegy, valami a lélegeztetőgépekkel van. Vagy a tisztifőorvossal. Mindenesetre bőszen bólogatok, és el is határozom, hogy itt maradok velük, hát mennyivel kellemesebb itt szidni valami politikust, mint Kitti elméletben hibátlan, de gyakorlatban teljesen hasznavehetetlen tanácsait hallgatni, amiktől mégiscsak rosszul érzem magam egy kicsit, mert nekem is vannak halvány emlékeim különféle gyereknevelési könyvekről, amiket még az első terhességem idején olvasgattam nagy reményekkel, mert akkor még nem sejtettem, hogy Dominik fiam születése pillanatától fogva szent küldetésének tartja majd, hogy a világ összes pszichológusára, védőnőjére, gyerekorvosára és kommunikációs trénerére rácáfoljon. Két és fél évvel később érkező Blanka lányom pedig született feministaként egy pillanatig sem hagyta, hogy azt higgyem, vele könnyebb, pusztán azért, mert lány.
– Orsi, igazán ne haragudj, hogy ezt mondom, de a lányod kezelhetetlen – zökkent ki máris Kitti, pedig a fiúk még nem is végeztek a lélegeztetőgépes témával.
–  Mit csinált? – fordulok felé, és olyan töredelmesen bűnbánó arccal hallgatom lányom hiányosságainak a listáját, amilyennel Blankának kellene. Végül csak annyit dünnyögök, hogy megyek, beszélek vele. A dolog egyébként is aktuális, ugyanis Blanka ezúttal a visító Hannus haját húzza.
– Lecsapott vízzel – közli vádlón, miközben elkapom a kezét.
– Mivel nem tudsz kedvesen viselkedni az unokatestvéreiddel, mellettem fogsz ülni, és hallgatod a felnőttek unalmas beszélgetését – vetem oda mordul, és vonszolom magammal, miközben Blanka nyafogva tiltakozik.
Kitti, ki tudja, honnan, egy újabb tálca süteményt varázsol elő, sajtos-baconös rudacskáknak tűnnek.
– Mennyi mindent készítettél – ámuldozik Zita – Igazán nem kellett volna.
– Ez egy roppant egyszerű recept. A lányokkal együtt gyúrtuk a tésztát, én szeleteltem a bacont meg a tésztát, ők meg ügyesen összecsavarták. Nekem az az elvem, be kell vonni a gyerekeket is a házi teendőkbe, és el kell hinni, többre képesek, mint amit gondolnánk…
Na, ezt nekem nem kell mondani. Pontosan tudom, hogy a gyerekeim sokkal többre képesek, mint gondolnám. Gyorsan megkóstolok egy sajtos-baconös rudacskát, mielőtt ismét felpattanok, mert Dominik bottal ütögeti a pázsit végében kókadozó petúniákat, és még szerencse, hogy Kitti hevülten magyaráz a házimunka megosztásának fontosságáról, Pali pedig hasonlóan emelkedett lelkiállapotban szidja az önkormányzati képviselőt Tamásnak, így nekem éppen marad időm észrevétlenül megmenteni néhány petúniát a pusztulástól.