Nem szeretni kell, hanem megtanulni

Szigorúan monoton függvényekről, kíváncsiságról és whiskyről.

Ne tegyél fel mindenféle hülye kérdéseket, hanem azt mondjad, hogy ez a függvény szigorúan monoton-e, vagy sem? Mindenki vegyen elő egy papírt, első feladat, mi a különbség a nád és a gyékény között? Lehet pontokba szedve írni, ahogy a könyvben is van. Nem számít, hogy fogalmad sincs, mire jó a bután, rajzold le ide a szerkezeti képletét. Különben meg, figyelni kellett volna, akkor tudnád. Mi az, hogy nem szereted a kémiát? Nem szeretni kell, hanem megtanulni. Hát, ez a rajz így csak hármas, nézd meg, ilyen egy ötös rajz.

Majd eltelt tíz év, és anya lettem. A szemem előtt zajlik egy olyasféle tanulás, amit belső motiváció hajt, és aminek a hatékonysága és szárnyalása elképeszt. Aminek a miértjére tulajdonképpen ugyanúgy nincs magyarázat, de a hajtóereje a kíváncsiság, és ez elég. Klisék ezek, igen. Ahogy a baba megtanul nevetni, ülni, mászni, járni, beszélni, kanállal enni. Ahogy egy óra hosszán keresztül csíptetőket tűzdel egy kartondoboz szélére, és ahogy minden fellelhető tárgyból csúszdát csinál a kisautói számára.

oda, nézd, apa, oda fogok belemászni, és mindent megnézek közelről :)

Ahogy a kisgyerek fejből mondja a mesét a könyvből. Nem olvassa, hanem tudja. Ahogy rögtön felismeri egy képről a dínót, és mondja, hogy Pachycephalosaurus, pedig nekem kétszer neki kell futnom, mire helyesen olvasom. Persze, ő nem olvassa. Ahogy járja az erdőt, és nekem a telefonomon kell kikeresnem a nyíló vadvirágok neveit, hogy válaszolni tudjak a kérdéseire. Ahogy számol kétszázig, lelkesen szökdécselve felfelé a lépcsőn, mert még fogalma sincs, hogy a matekot utálni szokás. Még nem jár iskolába.

Egy kisgyerek még kíváncsiságból tanul, nem elvárásra. Még nem tudatosan fókuszálja a figyelmét, erre akkor se képes, ha ezt várják tőle, viszont ami érdekli, annak teljesen átadja magát. Az újonnan megtanult képességek és ismeretek pedig örömet adnak, nincs szükség dicséretre, külön jutalomra. Ha éppen járni tanul, akkor gyakorolni akar a huszonkét órás repülőút alatt is (és egyesével rámutat minden utasra, hogy „ez egy bácsi” és „ez egy néni”; ezt, mondjuk, nem mindig találja el jól, van, hogy én se, de a frankfurti átszállás után már legalább nem ért minket senki), nem szegi kedvét sem a kemény talaj, sem a levert térde (csak NE tegyek rá ragtapaszt), és felszalad a rámpán megint, aztán le, és a kezét sem adja.

Ilyen erős belső motivációval tanulnak és fedeznek fel a kisgyerekek, hogy sem a kudarc, sem a fájdalom nem lehet gátja. Mindegyik gyerek. Legalábbis addig, míg iskolás nem lesz.

Tudom, hogy a figyelmet idővel meg kell tanulni akarattal irányítani bizonyos dolgokra, azt meg főleg tudom, lévén már vagy ezerszer elmondtam csak az esti elpakolás során, hogy az embernek az életben meg kell csinálnia olyan dolgokat is, amihez épp egyáltalán nincsen kedve. Mégis az a meggyőződésem, hogy kreatív és önálló gondolkodókat csak úgy lehet nevelni, ha a tanulás öröme nem veszik el. Ugyanis igazán jól tanulni csak belső motivációból lehet.

Mit tanít egy gyereknek a művészetről az, hogy a rajzteremben ki vannak téve a falra a teljesen egyforma csendéletek? Mit tanít a mozgás szeretetéről és a saját testéhez való viszonyáról az, hogy „aki nem tud felmászni a kötélre, az egyes!”? És az, ha betegség után az első technika órán egyest kap, mert nem hozott száraz leveleket? (A lecke amúgy átmegy és bevésődik ám, és ezek az emberek felnőttként aztán lázasan vagy törött bordával is bemennek dolgozni. Mert a teljesítmény hiánya megbocsáthatatlan, „kifogások” nem számítanak.)

Miért az a fontos, hogy a Légy jó mindhaláligot és az Egri csillagokat márpedig mindenki olvassa el, és nem az, hogy egy gyerek megszeressen olvasni, és később, felnőttként, klasszikus és szórakoztató könyveket is szívesen vegyen a kezébe? (Nem ennek a két regénynek az értékét vonom kétségbe, mielőtt még. És tudom, szegény Egri csillagok mindig a tipikus példa. Egyszer majd írok róla egy ajánlót, mert én nagyon szeretem egyébként.)

Egy kemény külső elvárásokra és számonkérésekre épülő rendszerben az a szomorú, hogy még azokat is tönkreteszi, akik megfelelnek ezeknek az elvárásoknak.

Emlékszem, az első munkahelyemen, egy budapesti multinál, külföldi kollégák megjegyezték, hogy milyen furcsa, hogy a meetingeken, amikor lehetőség van kérdezni, a magyarok sosem tesznek fel kérdést. Mi, magyarok, egymásra néztünk, és tudtuk a választ, szavak nélkül is. Már rég megtanultuk, hogy semmi értelme kérdezni, hogy nem a „miért?” a lényeg, hanem az, hogy mi a feladat.

Pedig a „miért” a lényeg. (Más kérdés, hogy nem egy multinál. Ott sem.)

Pár évvel később, egy kaliforniai irodában a menedzser három üveg whiskyvel állított be a nap közepén. Előző nap kiderült, hogy a projektből, amin dolgoztunk, nem lesz semmi. Elbukott. Ez az ember pedig bejött a whiskyvel, és közölte, hogy ünnepelni fogunk. Mert elbukni csak az tud, aki képes olyan komoly dolgot kipróbálni, amiben benne van a bukás lehetősége, és nem a bukás a kudarc, hanem az a kudarc, ha nem tanulunk belőle. Úgyhogy most néhány üveg whiskey mellett megbeszéljük, mik a tanulságok. Nem volt kivel összenéznem, én voltam az egyetlen magyar az irodában.

Photo by Tingey Injury Law Firm on Unsplash

A „miért” lényeges. Fontos dolog kérdéseket feltenni. Egy bizonyos ponton túl, egy bizonyos tudás birtokában pedig sokkal fontosabb kérdezni, mint tudni a válaszokat. Mert az ismert válaszok csak az ismert világba vezetnek vissza, míg a kérdések, amikre nem tudunk válaszolni, tovább visznek. Csak az jut előre, aki kérdéseket tesz fel.

Nem, nem kell élvezni a tanulás minden pillanatát, nem is lehet. De kell hogy legyen mögötte egy hajtóerő, ami erős és belülről jön. A kíváncsiság, a felfedezés öröme. Ne öljük ezt meg, mert a legrafináltabb szabály- és büntetőrendszer sem tudja pótolni. Sem az iskolában, sem az életben.