Novella: Mi újság, Évikém?

Nézd, én megmondhattam volna már évekkel ezelőtt, hogy ez lesz a vége. Persze, hogy magas a cukra. Látod, én nem fogyasztok semmi hozzáadott cukrot már hét éve, és nem is hiányzik. Akaraterő kérdése az egész. No, persze, nem vagyunk egyformák, de hát mindent lehet gyakorolni. Az egészségre addig kell vigyázni, amíg van. Távol álljon tőlem, hogy a Juditot hibáztassam, tudom én, milyen az élet két gyerekkel, de ha valaki nem törődik az egészségével, annak meg is lesz az eredménye. Én is felneveltem hármat, mégis heti két alkalommal elmentem futni. Felkeltem korán, ennyi. Akaraterő, ez a varázsszó. Meg is nézhetsz, ma is formásabb vagyok, mint sok nyeszlett, görnyedő harmincas. És jól is vagyok, a mi korunkban ez már fontosabb. Képzeld, a szomszédunkban lakik egy nő, teljesen megdöbbent a múltkor, amikor kicsit beszélgettünk, és mondtam, hogy ötvenes vagyok én is, nem akarta elhinni. Szegénykém, ő is ötvenes, de többnek látszik, nagyon elhagyja magát, nemcsak meg van hízva, de még tramplin is öltözködik, a haja meg csupa ősz hajszál. No, félre ne érts, szerintem nem kell a hajat feltétlen festeni, én a természetes öregedés híve vagyok, nincs ezen mit szégyellni, én büszke vagyok a ráncaimra is, de azért a haj az legyen hófehér, mint a nagyanyámé volt annak idején, vagy legyen festve. Ez a félig ősz, félig nem, ez olyan szedett-vedettnek hat. És hozzá még az az élénkpiros melegítő nadrág… Értem én, hogy csak a virágait tutujgatta a lépcsőházban, de azért az ember nézzen ki valahogy, amikor mások előtt mutatkozik. Nekem is van piros nadrágom, no, nem otthonka, persze, és nem is olyan rikító árnyalatú, hanem sötétebb, olyan visszafogottan elegáns, akad alkalom, amikor fel lehet venni azt is, nem kell azért ötvenévesen eltemetni magát az embernek. De hát, nem vagyunk egyformák. És a te lányod hogy van? Válnak? Istenem, de sajnálom! Borzasztó! Ne haragudj, hogy így megmondom a szemedbe, de tudod, én nem szeretek köntörfalazni, ami a szívemen, az a számon, és mi már elég régóta ismerjük egymást. Hát megmondom neked egyenesen: sajnos én már régóta sejtettem, hogy ez lesz a vége. Nem mond ilyet az ember, persze, reménykedik, hátha mégis téved. No, de nem hibáztatom a Lenkédet, hát kit nem tesz vakká a szerelem. Nekem ugyan szerencsém volt Józsimmal, meg józan fajta is vagyok, nem ragadnak magukkal úgy az érzelmek, de hát nem vagyunk egyformák, és azért még ha író is a lelkem, azok között is akadnak rendesek, nem lehetett ezt előre tudni. Persze, a legtöbb művész csapodár, de az ember igyekszik pozitívan viszonyulni a másikhoz, amíg lehet, főleg egy olyan kedves ismerősnél, mint a te Lenkéd. Már kislánynak is milyen tündéri, szófogadó volt, milyen udvariasan köszönt nekem. Valami jóravaló, becsületes férfi kellene mellé. Te, figyelj csak, ismeritek a Piroska fiát, a Lőrincet? Az egy nagyon tüchtig, rendes ember. Éppen tavaly hagyta ott a felesége, annak az anyját is ismertem, régi osztálytársam volt. Aranka. Vagy Éva? Azt hiszem, Aranka. No, mindegy. Vannak nők, akiknek senki sem jó. Pedig a Lőrinc egyedül fizette a lakáshitelt, fizeti még most is, mert hát a gyerekek, ilyen egy jó lélek, látod, kisfiúnak is olyan udvarias, intelligens volt. Korábban is gondoltam már rá, milyen kár, hogy nem ismerik egymást a Lenkével, de hát, nem akar az ember a fiatalok dolgába beleszólni. Csak hát most már azért a Lenke sem olyan fiatal. Közeledik a harminchoz, kifut az időből, még szerencse, hogy nem annak az írónak szült, nem jó apa az olyan, a mi szomszédságunkban is ott volt a Kázmér, te nem ismerted? No, nem baj, csak amiatt jutott eszembe, mert az is művész volt, valami zenetanár, hegedű vagy cselló, valami ilyesféle, nem értek ehhez, de ivott, és később el is hagyta a feleségét, nem mintha sok köszönet lett volna abban, amíg ott volt velük. A vérükben van ezeknek. Lehet, hogy világhírű hangversenyeket adnak, no, nem a Kázmér, hanem úgy általában, de az ég óvjon attól egy nőt, hogy a feleségük legyen. Az én Józsim, az egy biztos választás volt. Csoportvezető a bankban, mindent vezetett a naptárjában, soha egy fillérrel nem tartozott senkinek, egyetlen pohár bornál megállt mindig, példásan foglalkozott a gyerekekkel, pedig a Lackó nem volt ám könnyű esett, és mi színházba jártunk minden hónapban. Fontos, hogy legyen közös program, ne csak a gyerekek, no, meg én sosem hagytam el magam. Hogy némely anyukák mit meg nem engednek? A játszótéren látom, hogy vannak felöltözve. Persze, van az a fajta is, aki kosztümben megy még oda is, jó, hogy egyáltalán van ideje beugorni a játszótérre a saját gyerekével, még ha rájuk is sötétedik. Nem ismerik a mértéket a mai fiatalok. Dolgozni kell, én nem mondom, de fontos a stresszmentes, pozitív életvitel, nézz csak rám, élő példa vagyok, mennyit fiatalít az emberen a helyes életmód. Neked is jót tenne egy kis kikapcsolódás, Évikém, mit gondolsz, a gyulai fürdőben? Május vége felé? Ó, nem, a Józsi semmiképp sem ér rá, elfoglalt nagyon a bankban, tudod, az ő pozíciója olyan, hogy nem könnyen tud elszakadni, megáll az élet, amikor nyáron két hétre elutazunk az Adriára. Hiába, a tapasztalat, az sokat számít, és ezeknek a mai fiataloknak már a munkabírása sem olyan, tisztelet a kivételnek. Otthon maradnak, mert beteg a gyerek. Hát annak a szegény gyereknek az anyjára van szüksége, ha beteg, milyen lehet az a feleség, aki hagyja, hogy a férje kuncsorogjon szabadságért ilyenkor. És milyen anya lehet?! No, jó, jó, tudom én is, nem mindenki olyan szerencsés, mint én, hogy egészen iskolás korukig vissza se kellett mennem dolgozni, de azért mindenki a maga sorsának kovácsa, én ezt már akkor tudtam, amikor azon a majálison megismerkedtem a Józsival…