Mi az igazság Britney Spears életéről?
Ha valóban érdekel a válasz, azt röviden elmondhatom: soha nem fogjuk tudni. De akkor miért érdekes A bennem lévő nő, Britney memoárja? Mert végre maga meséli el a saját történetét.
Épp elkezdtem az általános iskolát, amikor berobbant a Baby one more time, és az osztályban, de különösen a lányöltözőben, gyakran volt téma Britney Spears. Jó néhány későbbi lemezét is meghallgattam, de amióta nem igazán fordulok már meg lányöltözőkben, a sztárok életének híreiről is nagyrészt lemaradtam, és ez nem zavar különösebben.
A „free Britney” mozgalom mégis a tudomásomra jutott valahogy - és megdöbbentett. Mert mégis mit csinálhatott Britney Spears, hogy gyámság alá kelljen helyezni? Hiszen a mentális problémák, úgy tűnik, együtt járnak a hírnévvel, főként a hirtelen, fiatalon jött hírnévvel. Erre nagyon sok sztár élete iskolapélda, időnként vannak is letartóztatások, botrányok, elvonók. De gyámság? Több mint egy évtizedig tartó gyámság?! Amit végül megszüntetnek.
Igazságtalanságot éreztem ebben az ügyben. Nem mondanám, hogy Britney-rajongó vagyok, mégis roppantul érdekelt a története. Egy kicsit úgy is érzem, hogy tartozik a világ ennek a lánynak, most már nőnek, azzal, hogy egyszer végre meghallgassa azt, amit ő mond magáról, különösen most, amikor hosszú évek után végre szabadon beszélhet. Kérdés, hogy tényleg szabadon-e, de ne szaladjunk ennyire előre…
Felkavart ez a könyv, és elsősorban együttérzés van bennem. Legelőször is azzal a kamaszlánnyal érzek együtt, akire rászakadt a hírnév, és mire kitalálhatta volna, hogyan akarja magát definiálni, a világ már rég meghatározta őt. Aki mellett nem volt senki, akire igazán támaszkodhatott volna, akinek az érzelmi megtartó ereje és bölcsessége menedék lehetett volna. Na, persze, sokak mellett nincsen ilyen ember. Csakhogy a legtöbben nem is lesznek a semmiből világsztárok tizenhat évesen.
De még jobban együttéreztem azzal a nővel, akitől érdemi ok nélkül elvették a szabadságát, akit éveken keresztül teljességgel megfosztottak attól, hogy irányíthassa a saját életét. Mintha egy tizennyolcadik századi őrültek házába zárt nő történetét olvastam volna, miközben ez a mi korunk, Kalifornia, a szabadság és az álmok hazája, a történet pedig mindenki szeme láttára zajlott, az állítólag cselekvőképtelen Britney lemezeket adott ki és turnézott, miközben az apja megtilthatta neki még azt is, hogy megegyen néhány kocka csokit.
Valóban, Britney-t nem lehet mentálisan kiegyensúlyozottnak nevezni, és gyakran kifejezetten gyerekesen fogalmaz a könyvben is. Egyáltalán nem egy érett, negyvenhez közeledő nőt érzek a sorok mögött (amiket ténylegesen nem ő írt, hanem egy szellemíró, de ez nem olyan ismeretlen gyakorlat a sztárok esetében). De a gyámság alá helyezés a puszta kihasználása volt egy olyan embernek, akinek valódi segítségre lett volna szüksége, amit viszont nem kapott (és talán azóta sem kap).
Hogy a családja használta ki, az még tragikusabb. Persze, nekik biztosan más a narratívájuk (és Britney elmondása szerint könyvet is írtak erről, még a gyámság ideje alatt és az ő memoárjának megjelenése előtt, ami számomra alapvetően visszatetsző). De hogy mi az igazság? Ezt kívülről iszonyatosan nehéz megítélni. A könyvben pedig nincs benne minden. Miért is lenne? Miért is kellene mindent feltárnia Britney-nek magáról? Ez nem is elvárható, és szerintem éppen az a lényege a könyvnek, hogy ha megkésve is, ha olyankor is, amikor a pörgő sztárvilág már maga mögött hagyta Britney-t, de végre, először életében felépíthessen magának egy imázst. Mert korábban nem tudta úgy alakítani sem önmagát, sem a karrierjét, a testét, vagy az imázsát, ahogy valójában szerette volna.
Egy igazság biztosan üt: azt a csillogó szemű kislányt, aki alig hitte, mi történik vele, és olyan hévvel vetette bele magát a színpad és a stúdiók világába, egyedül hagyták, és a sérült nő, aki belőle lett, szintén egyedül van.
„Stronger than yesterday
Now it's nothing but my way
My loneliness ain't killing me no more
I, I'm stronger”
Kívánom, hogy igazad legyen.