Megmenteni bárkit…
…bárkit, de nem az anyámat. Mert neki kellett volna engem – folytatom Puskás Panni regényének címét. De ki lehet egészíteni másképpen is.
Megmenteni bárkit, ha azt, aki a legfontosabb nekem a világon, nem lehet. Megmenteni bárkit, ha magamat nem tudom. Végül pedig: megmenteni bárkit csak akkor lehet, ha be tudunk lépni az ő világába, ha valójában nem is megmenteni, hanem kapcsolódni akarunk.
A regény és annak három női főszereplője végigmennek eme stációkon, ki-ki a magáén, és ketten eljutnak a kapcsolódáshoz is, így mégis lesz a regényben megmentés, váratlanul, legvégül, és a lezárás megnyugvást hoz, reményteli jövőbe tekintést.
A három nő a három elbeszélője a regénynek, és fejezetenként mindig az egyikük szólal meg. Nyelvileg és nézőpontjukban is élesen különválnak, így mindig tudtam, ki beszél, pedig nincs jelezve a fejezet címében, sőt, az egyik fejezetben keveredik két hang, amúgy pedig mindhárman E/1-ben szólalnak meg, belső nézőpontból. A különböző mértékig megrögzött megmentési kényszeren kívül más dolgok is összekötik őket, például a pszichoszomatikus tüneteik, a transzgenerációs trauma és a szerfüggőség – de ez sem egyforma, alkohol, drog, vagy éppen gyógyszer.
Nemcsak a szereplők kapcsolataira fókuszál a regény, hanem a társadalomra is, amiben élnek és szoronganak. A multis rabszolgaságot, a jó fizető, de értelmetlen és kiüresítő munkát olyan figurák kritizálják, akik a társadalom peremén tengődnek, az ő szabadságuk korlátaira viszont az mutat rá, hogy mennyire rá vannak utalva azokra, akiket egyébként megvetnek. Az üzenet egyértelmű: a társadalomból kivonulni nem megoldás, nem is lehetséges – ettől még sokan megpróbálják, és rendszerint nem lesz jó vége.
Idáig a spoilermentes rész, most már akkor olvass tovább, ha végeztél a regénnyel, vagy nem zavar a spoiler. Ugyanis ami a legjobban tetszett benne, azt nem tudom enélkül elmondani: ez a regény egy finom érzékkel kibontogatott családi kapcsolatháló köré épül, melynek vékony szálain keresztül a diszfunkcionális családban felnőtt, az évek során egymástól és anyjuktól is elidegenedett lánytestvérek felnőttként mégis képesek valódi kapcsolatot kialakítani és egymást gyógyítani (ha nem is meggyógyítani, mert azt nem lehet, és az egyikük számára már visszafordíthatatlanul késő).
Menet közben fokozatosan derül ki, hogy a három női elbeszélőt rokonság fűzi össze: két lánytestvér és az anyjuk, akik azonban térben és lélekben is messzire szakadtak egymástól, miután mindkét lány fiatalon elmenekült a stabilitást nélkülöző otthonból. „Anyu végigmér, meghúzza a vállát. Épp itt volt az ideje, mondja. Itt volt. Becsapom az ajtót, várom a liftet. Becsapom az ajtót, várom a buszt. Végre szabad vagyok. Várom, hogy valaki utánam jöjjön. Nem jön utánam senki. Öt buszt is elengedek. Nem jön utánam senki. A hatodik buszra felszállok. Szabad vagyok” – olvassuk a nővér visszaemlékezését, és a csupasz mondatok, koppanó pontok a helyzet kegyetlenségének visszhangjai.
Más nyelvi eszközök is nagyon kifejezőek. A húg hangján megszólaló fejezetek például szinte mind összefolynak egyetlen mondatba, mely pimaszul csapong és tekereg valóság és illúziók, kongó üresség és összepréselő falak között, mivel tudatában a kiégett multis rabszolga keveredik a hallucináló drogossal, amiből önmagában is irónia kerekedik ki. A nővér tudatának a víziók a meghatározói: a szicíliai partoknál rostokoló menekültek megmentésének terve, Santa Lucia története, a gyerekkor emlékei. A két testvér egymással is víziószerűen találkozik, de a reális részletek nem is lényegesek, mert így is értjük, sőt, ez még jobban kiemeli, hogy elsősorban lelki találkozásról van szó.
A harmadik hang az anyáé, aki látszólag életének és megtérésének történetét meséli el levélben, reflektálva hibáira. Valójában megmagyarázza, miért volt rossz anya, hárít, és nemcsak bocsánatot nem tud kérni, azt sem érti, miért kellene. Kisebbik lányának írt leveleiben a verbális bántalmazás összes formáját felsorakoztatja. Végül elveszíti mindkét lányát, akikkel sohasem tudott valódi kapcsolódást találni, és ezért mindvégig rájuk dühös. Hol szánandónak, hol önzőnek látjuk, de valójában az pecsételi meg a sorsát, hogy a saját nézőpontjából nem tud kilépni.
Mindhárom nő számtalanszor hibázik, de csak az anya nem kap feloldozást a történet végére. Bár ez a szereplőket követve érthető, olyan nagy hangsúlyt kap, hogy elgondolkodtam rajta, túlmutat-e a történeten. Mert az anyáktól várunk mindent (a megváltást, megint), és az anyáknak sohasem bocsátunk meg?