Novella: Meglepetés

Aranka tűkön ülve várta „a gyerekeket”. Fiát és menyét, meg a kis Marcit, az ő tündéri, rosszcsont, kétéves unokáját. A zserbót is éppen felszeletelte, Patriknak az a kedvence, és ő mindig készít, amikor jönnek, mert tudja, Alíznak nincs erre ideje, talán kedve se. Alíz nem az a sütögetős-főzőcskézős típus. Pedig most ünnep van! Ezúttal nem a naptár szerint, csak számukra. Patrik célzott valami örömteli hírre, amit élőben akarnak elmondani. Aranka számára nem volt kérdés, mi lehet az: a következő unoka! Ahogy az sem volt kérdés, hogy imádni fogja őt, és ha jövőre nyugdíjba megy, még többet tud majd segíteni körülöttük. A kis Marci a mindene! Anyasága, tekintve a válást, a sok éjszakai műszakot és azt, hogy az ő anyja bezzeg nem volt a közelében, hogy segítsen, nem volt éppen örömteli. De nagymamának lenni, ez mindenért kárpótolja. Ebben már nincs keserűség és teher, csak öröm.

Megszólalt a csengő. Még alig nyitotta az ajtót, Marci visítva rohant bele a hasába.
– Kis drágám! Jaj, de hiányoztál!
Ölelte, puszilta. Igaz, Cegléd nincs nagyon messze Budapesttől, de azért annyira igen, hogy nem néhány naponta látta Marcit, inkább néhány hetente. Legutóbb ő ment fel egy hétvégére, hogy Patrik és Alíz el tudjanak menni színházba. Azóta, úgy tűnik, elvitték Marcit fodrászhoz. Elég furcsa frizurát vágott neki, nem való ez egy ilyen pöttöm kisfiúnak. De nem szól semmit, ő aztán nem szól bele a fiatalok dolgába, pedig nagy erőfeszítésébe kerül időnként.
– Gyertek, gyertek, már az asztalon a leves!
Lopva azért megnézte Alízt, amint beterelte őket az ebédlőbe, de nem látszott rajta semmi. Nyilván ilyen korán még nem látszik. Nem is siettek közölni a hírt, és Aranka nem siettette őket. Nem olyan anyós ő, hogy levegőhöz jutni se hagyja a menyét, máris mindent tudni akar.
Alíz egy kis dobozt nyújtott át neki. Színes, kerek sütemények voltak benne: piros, lila, zöld, kék, citromsárga, barackszín. Roppant élénk színek, amitől inkább dekorációnak, mint ételnek tűnt a doboz tartalma.
– Egy kis apróság, Aranka néni – mondta Alíz mosolyogva. – Kóstolt már ilyet? Macaron. Egy francia cukrászdából hoztam, a belvárosból, remekül készítik.
Na, nem is gondolta, hogy Alíz készítette. De minek kell ilyesmit hozni egyáltalán? Hát nem süt ő elég finomságot? És micsoda masnival van átkötve ez a doboz… Ha van sznob desszert, ez annak tűnik. Mennyi ételfestéket tehettek bele, hogy ilyen élénk színűek legyenek a kis gömböcök?
– Köszönöm – felelte azért illedelmesen. – De igazán nem kellett volna. Mindig mondom nektek, hogy ne hozzatok semmit.
De Alíz általában hoz valamit, elegáns kis dobozban. Be szokta tenni őket a ruhásszekrény aljába, van ott már egy jókora kupac.

Már az ebédlőasztal körül ültek, Aranka az asztali áldást is elmondta, de Marci még ficorgott, végül odaült az ő ölébe, és onnan ette a levest. Aranka büszke volt rá, hogy az ő leveseit a kisfiú tiltakozás nélkül ette, sem a répát, sem a gombát, sem a borsót nem válogatta ki. Pedig a szülei panaszkodtak, hogy válogatós. De nem a mamánál. Ő aztán beleimádkozza, belehízelgi az összes zöldséget, Alíz csak ámul.
– No, és mi a nagy hír? – bökte ki végül Aranka, mikor már nem bírta tovább.