Harry herceg visszaemlékezése: Tartalék
Botránykönyv? Vádirat az őt támadó bulvársajtó és a királyi család ellen? Vagy éppen élelmes pénzre váltása az így is, úgy is rá irányuló figyelemnek?
Sem a bulvár, sem a brit királyi család ügyei nem izgatnak, a memoárokat viszont szeretem, és számtalan emlékezeteset olvastam az utóbbi években. Harry herceg Tartalék című memoárja azok között van, melyek nagy port kavartak. Pedig miért is olyan meglepő, hogy a rajongva szeretett Diana hercegné kisebbik fia, aki a család fekete bárányának szerepébe került, eme szerepnek eleget téve most kitálal? Vagy nem erről van szó? Miért íródott tulajdonképpen ez a könyv?
Szerzője bevallása szerint azért, hogy végre ő mondhassa el magáról a világnak, hogy kicsoda. Érdeklődve fogtam neki, és azonnal együtt is éreztem a kisfiúval, aki anyja koporsóját kíséri, és aki édesanyja halála után érzelmi melegséget nem nagyon kap, egyedül érzi magát, bezárkózik, és nem tudja feldolgozni ezt a veszteséget még évtizedekkel később sem. Mert azt is kiéreztem a könyvből, hogy ez a kisfiú a mai napig sértett és dacos, felnőttként is bálványozza édesanyját, és a lesifotósokat okolja a haláláért.
A bulvársajtót, lássuk be, amúgy sem nehéz utálni, hát igazán nem csoda, hogy Harry számára az anyja halála örökre rányomja a bélyegét a saját viszonyára a sajtóval és a médiával. „Ez a hírnév ára”, szokták mondani, és ebben nagyjából annyi empátia van, mint amikor valaki egy prostituáltra azt mondja, hogy minek sajnálni, ő választotta a „szakmáját”. Nem véletlen a hasonlatom, mert pont olyan a bulvár is, mint a prostitúció: azért van, mert van rá kereslet.
Az, hogy valaki híres és gazdag, nem lehet ürügy arra, hogy teljesen elvegyék a magánélethez való jogát, hogy bármit lehessen róla írni és mondani, és neki bármit le kelljen nyelnie. Igen, Harry herceg nem fukarkodik a sérelmeinek ismertetésével, amelyeknek nagy része a sajtóval kapcsolatos, de ezen nincs mit csodálkozni, ki ne lenne dühös a helyében. Érthető a nézőpontja - és nyilván szubjektív is.
A könyv második harmada a katonai szolgálat éveiről szól, és itt számomra kicsit leült a történet. Értem, hogy Harry szeretett volna valami hasznosat és fontosat tenni, és a katonai szolgálat számára ezt jelentette, no, meg a reflektorfényből való menekülést. Elég hosszan mesélte el mindezeket, amihez szíve joga, de nekem át kellett küzdenem magam ezen a részen, mert untam. A főgonosz itt is a sajtó: Harrynek a média tudósításai miatt kellett otthagynia a sereget, mert rendszeresen felfedték a hollétét, kiemelt célponttá téve ezzel nemcsak őt, hanem társait is. A frusztrációja érthető.
Végül jön a könyv harmadik harmada, Meghan Markle, a nagy szerelem, akinek az alakját anyjához hasonlóan tökéletesre (és valószerűtlenre) festi meg. Harry úgy érzi, családja nem fogadta be Meghant, nem védte meg egyiküket sem a sajtó mocskolódásától, sőt, az ő botrányaikat használták arra, hogy magukról eltereljék a figyelmet. A családi sérelmek, főként apjával és bátyjával szemben, a harmadik részben különösen hangsúlyosak. Hogy Harry mindezt így élhette meg, azt nem vonom kétségbe, érzésekkel nem lehet vitatkozni. Hogy a királyi családból mások mit és hogyan éreztek, azt pedig nem tudjuk.
A memoár végigolvasása után arra jutottam, hogy a sussexi herceg kettős céllal írta azt. Ebből az egyiket bevallotta: meg akarja ismertetni a világgal az ő igazát, meg akarja mutatni önmagát, vagyis önmagából annyit, amennyit akar. De szerintem átüt a könyvön egy másik szándék is: a bosszú.
A média tönkretette az életemet? Akkor rajtuk keresztül fogok meggazdagodni is! (Ide nemcsak ez a bestseller könyv hozható fel, hanem az Oprah Winfrey-interjú vagy a Netflix-sorozat is, és ki tudja, talán Meghan is ír egy könyvet hamarosan.) A családom nem állt mellém, sőt, engem használtak a saját imázsuk építésére? Akkor most én fogom velük megtenni ugyanezt!
„Szeretem a hazámat és szeretem a családomat, és ez sohasem fog változni. Mindössze azt szerettem volna, ha most, életem második legsötétebb pillanatában mindkettőre számíthattam volna. Hiszem, hogy egy nap, visszatekintve ezekre az időkre, ők is azt fogják kívánni, bárcsak kiálltak volna mellettem” - mondja Harry a könyvben, és ebben egyszerre van fájdalom és vád. A végén pedig nincs feloldás, nincs békülés és megbocsátás.
Mégsem gondolom, hogy ez egy botránykönyv. Hogy ekként tüntetik fel, annak egyszerű oka van: így jobban fogy. Ami engem illet, nem lepődtem meg különösebben, hogy a királyi családban is vannak traumák és viszályok, hát még elfojtott érzelmek! Ha néhány évszázaddal visszább tekerünk, akkor láthatjuk, hogyan börtönözték be és ölték egymást a királyi családok nemes tagjai. Vagy éppen fejezték le a feleségüket. Ez, persze, nem mentség, de ad egy kontextust.
Ha már kontextus, akkor van még a jelené is: beszéljünk a traumákról, a mentális egészségről. Miért pont Harry hercegnek ne lenne traumája, miért pont a brit királyi család lenne érintetlen? Ebbe ad betekintést a Tartalék - Harry nézőpontjából, jórészt olvasmányos, helyenként kissé feleslegesen bő lére eresztett formában. Ami viszont jobban zavart ennél: hogy időnként valósággal ki akarja erőszakolni az érzelmi választ és azonosulást az olvasótól. Persze, aki benne van ebben, az nem lát ki belőle. Jegyezzük meg ugyanitt: egyetlen diszfunkcionális családnak sem tesz jót, ha ízekre szedik a médiában.
Ti olvastátok?