Frankenstein - mind ismerjük, de ki olvasta?
Bevallom, én most olvastam először, és meglepett. Ez egy ártatlan rémtörténet, ahol a rémmel tudtam leginkább azonosulni. Na, nézzük.
Az utóbbi években mindig sort kerítettem néhány angol klasszikusra, és ezúttal a Frankenstein következett. Ez a regény a modern horror egyik alapköve, az első tudományos fantasztikus regény, számtalan film és színdarab feldolgozta a történetet, és Frankensteint mindenki ismeri, mert a kultúránk részévé vált. Nekem meglepetést okozott az eredeti - pedig nem kellett volna.
Kezdjük az íróval, aki egy arisztokrata hölgy: Mary Shelley. Anyja korai halála miatt apja neveli fel, és bár a korban formális oktatást lányok nem kapnak, Mary-nek van rá lehetősége, hogy művelje magát, és él is vele. Később Percy Bysshe Shelley felesége lesz, habár előbb a szeretője, és csak az első feleség öngyilkossága után házasodnak össze. Három gyermeke is meghal nem sokkal a születés után, csak a negyedik marad meg. A Frankenstein-t 19 évesen írja, első gyermeke halála után.
Ez egy gótikus rémregény. Horrornak annyira ártatlan, hogy igazán kár, hogy ez tartott vissza tőle oly sokáig, mert a félelem és rettegés mai megemelkedett ingerküszöbének a közelébe sem ér. Nem is ez a lényege egyébként.
Másrészt pedig, a Frankenstein egy ízig-vérig romantikus regény, ami minden romantikus stílusjegyet magában hordoz: többszörösen beágyazott levélregény és napló forma, egyes szám első személyű elbeszélő, az emberek angyalian jóra és ördögien gonoszra osztása, a természet szépségein való rendszeres elmélázás, rejtélyek és érzelmek, hú, de még mennyi érzelem! Utoljára az Anyegin olvasásakor éreztem azt, hogy a főszereplő kéjeleg a saját szenvedésében és önsajnálatában, keblét feszítő érzéseiről minden harmadik mondatából tájékozódhatunk (maga a kebel szó képtelenül sokszor felbukkan), és szinte várja a következő, még nagyobb csapást, amitől még jobban szenved majd (és a csapás jön, naná). A meggyilkolt lány még halálában is szép, aranyszőke haja arcába omlik, az ártatlanul szenvedő szelíden és erős lélekkel viseli megpróbáltatásait, mindenkinél jobban szenvedő főhősünk pedig egyre sápad, és már aludni is csak ópium tartalmú készítmények segítségével tud. Utóbbiakat a regények divatossá is tették a korban.
Szóval hamisíthatatlanul a romantika korának regénye ez, és nem tudok nem arra gondolni, hogy jó sokáig le voltak fojtva az érzelmek a társadalomban, mire a 19. században aztán teljes erővel kitörtek, és a „mit is érzek én?” kérdésre soha nem akart véget érni a válasz. Ezek a regények még nem a későbbi realizmus mélyre menő lélektani regényei, nem az érzések mögött levő valósággal foglalkoztak, pusztán az érzésekkel, azok mindent elsöprőnek látszó erejével.
De mielőtt úgy hangozna, hogy a Frankenstein eredetije valaha új és izgalmas volt, mára viszont kissé megkopott, hadd mondjam el, miért nem így van. Mert bár a stílus valóban szokatlan, a tempó meg még inkább (nem, akkor még nem a kétperces TikTok videókon felnőtt olvasók figyelméhez igazodtak az írók), a mondanivaló örök.
Victor Frankenstein életet teremt, de megtagadja teremtményét, aki bosszút esküszik ellene. Minden romantikus körítés mögött ennek a regénynek a magja a sors és a lét kérdéseit boncolgatja, a tudomány határát, a tudós felelősségét, és egyáltalán, a tudós mint ember motivációját. Van-e joga valakinek az egyéni ambíció vagy akár a haladás nevében veszélynek kitenni másokat? Ki bűnhődik, ha a tudós olyasmit szabadít a világra, aminek a következményeivel előre nincs teljesen tisztában? Mit tehetünk meg az emberiség védelmében? És ki az igazi rém: a teremtmény, vagy a teremtője? Csupa olyan kérdés, amit a tudomány rohamos fejlődésével ma még többször fel kellene tennünk, mint két évszázada.
És ott van még a szörny, a démon, a teremtmény. Bármennyire is tragikus ugyanis Frankenstein sorsa, a démon még nála is többet szenved. Ez a démon torz és erős, de kezdetben angyali tisztaságú lény, aki a világgal való találkozás során formálódik. „Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek” - mondja a démon alkotójának, és ennél a mondatnál mi sem bizonyítja jobban azt, hogy kinézete ellenére belül mennyire emberi. Bosszúja és gyűlölete nem adott, hanem csalódásból és magányból fogan, ahogy ő fogalmaz: „Megbosszulom a rajtam esett sérelmeket. Ha szeretetet nem kelthetek, majd keltek félelmet, s kiváltképp ellened esküszöm kiolthatatlan gyűlöletet, ősellenségem, teremtőm.”
Adott egy lény, aki nem kérte a létezését, de kapta azt. Öntudatra ébredt egy világban, ami tele van fájdalommal, magánnyal és elutasítással. Elvárásokkal, melyeknek képtelenség megfelelni, mégis azonnal lecsap rá a büntetés, ha nem sikerül. Próbálja megtanulni a létezés szabályait, de egyedül küszködik, segítséget nem kap, a hibáiért viszont azonnal és kegyetlenül megfizet. Hát igen, így kell egy emberből szörnyet csinálni. Ennek a regénynek számomra mégis Frankenstein démonja volt a leginkább emberi szereplője, aki nem gonosz, csak a végsőkig kétségbeesett.
