„Én nem voltam sehol": Dorka könyvéről
„Amit tanítottak, azt értettem. De az érdekelt volna, amit nem tanítottak.”
Péntek Orsolya regénytrilógiájának első részében, Az Andalúz lányaiban a festőművész Eszter az elbeszélő, a második részben, Dorka könyvében az ikertestvér, a matematikus és zongoraművész Dorka mesél. Ez a történet fegyelmezettebb, Dorka – nővérével ellentétben – inkább kifelé figyel, olyannyira, hogy a maga története szinte elveszik a soknemzetiségű család számos generációra visszanyúló történetében. De ez az ő személyiségének lényeges része.
Dorka ugyanis el akar veszni. „Nekem csak a matematika volt, és a számok mögött a zene. Én nem voltam sehol. Nem volt rá szükségem, hogy legyek, annyival rendezettebbnek tűnt a matematika és a zene is, hogy értelmetlennek éreztem belezavarni ebbe a rendbe mondjuk azzal, hogy álmos vagyok vagy fáj a hasam vagy valamit akarok” – vallja meg a Kádár-korba, azon belül is egy színtelen, egymást kölcsönösen megnyomorító házasságba érkező Dorka, aki már kisgyerekként megpróbálja azt a melegséget megadni az apjának, amit anyjuk nem tud, vagy nem akar (és itt nem tudom nem idehozni azt, hogy a trilógia záró részében az anya az egyik elbeszélő, és megértjük ezt is, amit, persze, a gyerek Dorka nem érthetett, meg a felnövő Dorka sem, mert mire élesebben látott, addigra már késő volt rálátni a szülei házasságára, az első tizenpár év lemaradt).
Az ikerlányok gyerekkora kilencévesen ér véget, amikor a szülők egy lakótelepi lakásba költöznek a budai nagyszülői házból, ezzel kiszakítva Sztert és Dorkát abból az otthonból, ahol legalább nagyapjuktól és nagyanyjuktól melegséget kaptak. „Nem értette meg, hogy nem a múltba, hanem az édesnagyanyámba kapaszkodom, aki az anyánk volt, nem értette meg, hogy őrá gondolok, ha a belvárosi templom kilincsével a lépcsőn vagy a nagy kék kancsóval a kezemben az asztalnál állok, mert valamilyen alakja mégis kellett, hogy legyen egy elviselhető világnak, ami úgy van, hogy már nincs” – emlékszik a könyvben Dorka, és nem győzöm kimásolni a mondatokat, és megint azt érzem, mint az első könyvnél, hogy ilyen az, ha egy regény egyben lírai mű is.
Péntek Orsolyánál a szeptemberi nap végigcsorog a nagymama szemhéján, a várost dajkálja a kora tavaszi napfény, vagy a fák levelei közt megannyi késként szúr át a nap. A fényeknek, színeknek, hangulatoknak jelentősége van, de vannak rövid mondatok is, amik fájón koppannak. Zene és ritmus a mondat, és az írónő a fájó eseményeket is megkapó szépséggel festi le (Péntek Orsolya amúgy festőművész is, ez érződik).
A családtörténet, amihez minden második fejezetben visszatérünk, ahogy a lányok próbálják összerakni a darabokat, szövevényes, sokszereplős, lebilincselő, miközben téren és időn át vezet, Firenzétől Bécsen és Zágrábon át Pécsig és Budapestig, a századelői monarchia idejétől a világháborúkon át a Kádár-kor végéig és a rendszerváltásig. A lányok nemcsak megérteni próbálják soknemzetiségű örökségüket, hanem keresik az értékeket, amiket érdemes menteni, ha egyáltalán menthetők.
De másfelé indul Eszter, fejest bele az érzelmek sűrűjébe, a sebezhetőség felvállalásába, és másfelé Dorka: „A lélek csak egy labirintus. Én nem akartam abba bemenni. Nem akartam elindulni semerre az úttalan utakon, amelyeken elveszett az anyám, az apám, a pécsi nagyanya, Eszter és mindenki más, csak az én édesnagyanyám és a nagyapa nem veszett el, mert édesnagyanya angyal volt, a nagyapa meg bolond.”
Látszólagos különbözőségük ellenére azonban az ikerlányok hasonlók, mindketten több nyelven beszélő, művészetre fogékony, kíváncsi és érzékeny lelkek, akik felnőttként is egymásba kapaszkodnak, és szavak nélkül is értik egymást. Gyereke egyiküknek sem lesz, és ennek oka a saját gyerekkoruk. Anyjuk noszogatására is hasonlóan reagálnak: „A nővérem fel sem nézett, úgy mondta, hogy nem hajlandó kibírni élés helyett az életet, én meg mondtam, hogy nem hazudok.”
Végül Eszter festőművész lesz, Dorka meg zeneszerző, és otthonra lelnek egész Európában. Dorka Párizsban, egy francia férfi mellett találja meg azt a kapcsolódást, ami őszinte, de mégsem lehet teljes. Nemcsak azért, mert bizonyos dolgokat csak magyar szavakkal lehet elmondani, hanem még inkább azért, mert csak magyar múlttal lehet őket megérteni. De ha teljesség nincs is, alkotás, szabadság, kapcsolódás van.
Szerettem ezt a könyvet, még ha el is vesztem kissé a családtörténetben, és egy idő után már nem tudtam, hogy szépanya vagy dédanya, és ki kinek a nagynénje vagy unokahúga, és éppen melyik család melyik ágának a mellékága van említve. De még ez se rontotta le a lenyűgözően hömpölygő történet élvezhetőségét. A legkevesebbet a családból az anyáról tudtuk meg (még a nevét sem!), ez se véletlen.
A kirakós utolsó darabja a harmadik könyv, a Hóesés Rómában, melynek egyik fő elbeszélője az anya. Hamarosan írok arról is, mert nagyszerű befejező kötet lett.