Novella: Embrió

Még nem is volt magzat, csak embrió. Rajta nem is látszott semmi, és ha nem tervezi így, ha nem csinál tesztet, ha nem számolja a heteket, akkor ez csak egy kimaradt menstruáció. Ez még nem volt semmi. Csak egy embrió. Csak egy embrió. Egy sejtcsomó, amiből élet lehetett volna, de nem lett.

Leroskadt a padra, sírva. Azért ment erre az ultrahangra, hogy az orvos mosolyogva mutogassa neki a képernyőn az elmosódó pacát, amiből semmit nem lehet kivenni, de elég, hogy tudja, a gyermekét látja. Nem volt mosoly, elkomolyodó arc volt, és azonnal tudta, hogy semmi sincs rendben, semmiféle képernyő nem került elő, és az orvos sajnálkozva közölte, hogy nincsen szívhang. Csak nézett rá, el kellett ismételnie még egyszer, és ő még akkor is csak bámult, nem tudta felfogni, hogy a gyerek, aki itt nő benne, nincs többé.

Ömlött a könnye. Hiába mantrázott akármit. Hiába gondolt azokra a nőkre, akik kihordják a babájukat, aztán halva születik, vagy szülés után rövid idővel hal meg. Vagy betegen születik. Hiába gondolt arra, amivel az orvos vigasztalta, hogy fiatal még, majd legközelebb sikerül. Legközelebb?! Persze, annak az anyának, aki a huszonéves gyereke sírjánál zokog, nem mondják, hogy sebaj, csináljon egy másikat. Neki fájhat, mert neki valóban volt gyereke, ő meg csak képzelte a gyereket. Ő tehet róla, hogy maga előtt látta a talpacskáit, a kis fejét, pihe-puha hajjal, hogy behunyt szemmel szinte érezte, ahogy a mellkasán szuszog, elképzelte, ahogy mászik végig a lakásukon négykézláb, vagy ahogy majd strandra mennek, ő felkapja és pici lábait a gyerekmedence kis szökőkútjai fölé lógatja, lóbálja, és hallotta, ahogy sikongatva nevet. Senki se nevetett. Ez csak képzelgés volt, nem volt igaz, sosem volt igaz, neki sosem volt gyereke. Pedig hogy szerette! Szeretett valakit, aki soha nem is létezett, és nem is fog létezni. Az ő baja, hogy szerette. Csak egy embrió volt.