Életek, idők, angyalok és kávédarálók – Üdvözöljük Őskorban!
Ha Gabriel García Márquez Száz év magánya lenyűgözött, Olga Tokarczuk Nobel-díjas lengyel írónő Őskor és más idők című regénye is rabul ejthet.
Ez a mű több mint mágikus realizmus lengyel módra: egyszerre generációkon átívelő családregény és egy eldugott falu mikrokozmoszának krónikája, ahol a valódi főszereplő maga az Idő. A címbeli Őskor egyszerre egy eldugott lengyel falu – bármelyik lengyel falu, vagy akár magyar falu, esetleg az elveszett Édenkert – és maga az Idő múlása. A fejezetcímek is az egyes szereplőknek kiszabott időre utalnak, visszhangozva a Prédikátor könyvét, ahol „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.”
Ebben a sajátos téridőben az idő könyörtelenül halad, elmossa a jót és a rosszat egyaránt; a halál itt a végső változatlanság. Bár Őskor lakói mintha Őskorba lennének zárva, amit nem hagyhatnak el, ez mégsem jelent védelmet, a történelem betör ide, újra és újra feldúlja. A regény végén visszatérő kávédaráló képe szimbolikusan már nemcsak kávét, hanem magát az időt és az általa felőrölt életeket őrli szüntelenül.
„Mert csak itt eszméltek fel a holtak az élet után, és derült ki, hogy elvesztegették az időt, ami adatott nekik. A halál után fedezték fel az élet titkát, s ez hiábavaló felfedezés volt.” A regény hangja mélyen mitikus, mégsem válik közhelyessé vagy pátoszossá, mert Tokarczuk a mágikus elemeket kíméletlen realizmussal vegyíti. A szereplőkről, sőt, állatokról, tárgyakról közölt tömör vázlatok épp csak elénk rajzolnak egy alakot, némileg említve hozzá a múltját, érzéseit, vagy a céljait, esetleg ezekből többet is.
Tokarczuk gyakran váltogatja a nézőpontokat: betekintést nyerünk a falu molnárjának, legjómódúbb asszonyának, plébánosának, „boszorkányának”, földesurának, félkegyelmű özvegyének „idejébe”, de még egy kutya, egy kávédaráló, egy német és egy orosz katona, egy víziszellem vagy egy angyal „idejébe” is. Ez a mozaikszerű szerkezet megmutatja, hogyan érzékelik ugyanazokat az eseményeket a különböző létezők, ki mit tart fontosnak, mit ért meg a világból.
Az epizódok lassan összeállnak egy nagyobb képpé, de a regény igazi ereje az apró, érzékletes mozzanatokban rejlik. Feledhetetlen például a jelenet, amikor a falu gyógyító asszonya felszólítja a megbénult nőt: „kelj fel és járj”. Az asszony azonban csak a fejét csóválja (észre sem véve, hogy képes rá) és azt feleli: „nem”. És nem kel fel.
A teljességet, a világ működésének titkát az keresi megszállottan, aki nem egészen épelméjű, teljességet alkotó négyesekbe akarja rendezi a valóságot – sikertelenül. Mert Őskor világában minden és mindenki (élők, holtak, tárgyak, szellemek) magányosan bolyong, keresve az értelmet egy töredékes, bár varázslattal átszőtt univerzumban. Ez a reménytelen keresés teszi a regényt egyszerre szívszorítóvá és felemelővé.