Egy tenyér, ha tapsol
Richard Flanagan ausztrál író és filmrendező regénye, egy II. világháború után Ausztráliába kivándorló szlovén családról. Mindarról, ami nincs.
Az Egy tenyér, ha tapsol már a címében is jelzi, hogy a hiány áll a középpontjában: a férfi, akinek hiányzik a hóviharba kisétáló, soha vissza nem térő felesége, a kislány, akinek hiányzik az anyja és az apja, mert mindkettőt elveszti, csak másként, és a bevándorlók, akiknek egy barbár világból menekülve egy új, másképpen könyörtelen hazába, a régi terheket cipelve, hiányzik a remény, a valódi újrakezdés lehetősége. A háttér pedig Tazmánia, Ausztrália legnagyobb szigete és egyik legvadabb vidéke. Ez tényleg a világ vége, és a bár a természet varázslatos és sejtelmes, a sejtelmességbe bekúszik a félelem és a kiszámíthatatlanság, így fenyegetővé válik.
A történet két idősíkon játszódik. Az egyikben az anya nélkül maradt, gyermek és kamasz Sonját látjuk, a másikban a felnőtt nőt, aki évtizedek sodródása után megpróbál otthont teremteni.
Az apja, Bojan Buloh Szlovéniából jött Tazmániába feleségével és a kis Sonjával a II. világháború után. A szülők biztonságot keresnek, otthont és jövőt. De a tazmán vadonban nehéz az élet, a menekültek erőművek építésén dolgoznak és ideiglenes kunyhókban laknak, a helyiek megtűrik, de valójában nem fogadják be őket. Külső környezetükben ellenszenv irányul feléjük, noha még állampolgárságot is kapnak, belső világuk pedig a háború traumáival van tele, amiről soha nem beszélnek. Nem tudnak mit kezdeni vele, nem tudják cipelni, de letenni sem ezeket a terheket. „Mert nem félni azt jelentette volna, hogy elképzelnek egy világot, amelyről semmiféle tapasztalatuk nincs. Márpedig erre senki sem képes” - írja Flanagan a menekültekről, és ez az egy mondat pontosan összegzi a sorsuk kilátástalanságát.
Egy éjjel Bojan feleségének nyoma veszik a hóviharban. Sosem tér vissza, és a regény végéig nem tudjuk meg, miért ment el, és mi lett a sorsa. Bojan pedig egyedül marad a hároméves Sonjával, és az italba menekül. A regény egyik erőssége, hogy nagyon érzékenyen és árnyaltan nyúl ehhez a témához. Az alkoholista apa pokollá teszi saját maga és a lánya életét is, és nem kap ezért felmentést, ugyanakkor betekintést kapunk az ő szemszögébe is, és megértjük, ez a függőség menekülés, az alkohol érzéstelenítő, nélküle elviselhetetlen a fájdalom.
Egy tenyérrel nem lehet tapsolni, és a hiány azért is különösen fájó, mert apának és lányának egyaránt szüksége lenne egymásra, hiszen egyiküknek sincsen senkije. A kislány Sonja kétségbeesetten ragaszkodik is apjához, aki azonban nem tud kapcsolódni hozzá, az ártatlan gyermeki ragaszkodás nem tudja legyőzni a múlt démonait és a jövő reménytelenségét.
Helyre lehet még hozni ezt a kapcsolatot évtizedekkel később? Mit tud kezdeni az örökségével Sonja? Van még remény a számára?
A regény befejezése meglepően pozitív kicsengésű, számomra kissé irreális. Talán kissé ausztrál, mint ahogy Sonja is inkább ausztrál már, és ez is törés apa és lánya között. Mert mindenki - egyének és nemzetek egyaránt - a saját tapasztalataiból építi fel a világképét. Mint a szlovén menekültek, akik a vérszínű Isonzó emlékét viszik magukkal Tazmánia türkiz öbleibe és zöld vadonjába is, és a sírásról sem azt gondolják, hogy megkönnyebbülés: „Sírhatott ő, de úgy érezte, a könnyek csak azok az élőnek, amik a virágok a halottnak: az érzelmek hiábavalóságának bizonyítékai.”
