Célia - a szabadság terhe
„…a normalitás leginkább az adott környezet által magasra értékelt lelki torzulásokat jelentette…”
Úgy tűnik, az írók a saját korukat látják a legsötétebben, ez már Madách Az ember tragédiájában is feltűnt, és Rakovszky Zsuzsa előző két regényének fényében nem tudott nem feltűnni a Célia olvasása közben. A mai Budapestet látjuk viszont a regényben, világító fényreklámok, gyorséttermek és üdítőautomaták díszletei között egymás mellett elrohanó, magányos, de valódi kapcsolódásra képtelen lakóival.
„…és anyám praktikus plexicsövön keresztül, csillogó cseppek formájában szétszóródott a világmindenségben, hogy ezentúl az égből, a napból, a fák csúcsáról és a hideg téli csillagokból árassza rám, immár személytelenül, ugyanazt a néma szemrehányást, amit életében nem is annyira a szavaival, inkább a pillantásával meg a hanghordozásával igyekezett tudtomra adni…" – halljuk a narrátor gondolatait az első oldalakon, ahol az édesanya temetéséről van szó, és olyan, mintha nem is egy ember, hanem egy egész generáció beszélne, egy generáció, akitől várták, hogy „normális” életet éljen, akárcsak szülei és nagyszülei, és egy generáció, aki ezt megtagadta, aki másként akarta csinálni, jobban akarta csinálni. Hogy mi lett ebből, arról szól a regény, az ítélet pedig lesújtó és provokatív.
„Nos, annyi talán már eddig is kiderült, nem tartozom azok közé az emberek közé, akik erős gyökerekkel kapaszkodnak a létezésbe, önmaguk létét szükségszerűnek és magától értetődőnek tekintik, a világot alapvetően jóindulatúnak és megbízhatónak, legalábbis irányukban, még ha esetleg másokat, náluk kevésbé fontos és különleges személyeket sújtanak is néha holmi - föltehetőleg megérdemelt - viszonytagságok és szerencsétlenségek. Nem, én úgy tűnik, már gyerekként, jóformán az első pillanattól fogva tisztában voltam vele, hogy létem törékeny és esetleges…” – mondja Ádám, a történet narrátora, aki középkorú és egyedülálló értelmiségi, cinikus és értelmes, ugyanakkor szánandó és irritáló figura.
Ádámnak nemcsak családja, barátai, stabil munkahelye vagy biztos megélhetése nincsen, de nincsen értelmes hobbija sem, semmi hasznosat vagy építőt nem hoz létre sem a saját, sem más életében, üresek a napjai és teljességgel felesleges a léte. Dolgozik egy regényen, amiről ő sem hiszi, hogy valaha el fog készülni, kapcsolatai alkalmiak, és nem is lenne hajlandó tenni azért, hogy ez változzon. Nincs olyan ügy, ami fontos lenne számára, és nincs olyan érték, amiért érdemesnek tartaná a kiállást. Teng-leng a (szellemi, erkölcsi és anyagi értelemben is) posványos életében, és nem is az a legdöbbenetesebb, hogy elpazarolta az életét, hanem az, hogy ezzel ő maga is tisztában van, mégsem zavarja. Ha néha mégis zavarni kezdeni, akkor elindít pár videót a gépén, leginkább pornót, vagy elmerül egy számítógépes játékban. Egyedül Célia zökkenti ki ebből a megszokott tunyaságból, legalábbis egy kis időre.
Célia, aki a regény címében is szerepel, a cselekményben azonban ehhez képest meglepően kevésszer bukkan fel, szintén egy generációt képvisel. Azt a generációt, aki már nem kapott szigorúan előírt normákat otthonról, azt az elvárást azonban rátették, hogy különösebb határozott iránymutatás nélkül szabjon valami értelmes irányt az életének, találjon rá a számára fontos értékekre, és ő ebben elbukik. Anyja, aki az önfegyelem helyett az önmegvalósítást tűzi zászlajára, és gyermekének korlátok helyett szabadságot ad, célt és értelmet már nem tud adni, és a regény központi szála, hogy Célia rátalál-e ezekre. A valóságra, ahogy ő nevezi.
Zsani, az anya „…afféle kakukktojás volt egy „normális” kispolgári családban – mely esetben, mint sok más esetben is, a normalitás leginkább az adott környezet által magasra értékelt lelki torzulásokat jelentette…”. Zsani éppúgy szélsőséges figura, mint Ádám, és a férfi közönyével szemben Zsani fáradhatatlanul próbál végig szerelmeket, életfilozófiákat, családmodelleket, hogy végül mégis nagyjából ott tartson, ahol a férfi, idősödve, magányosan, valódi cél nélkül.
A mellékszereplők színesítik és erősítik (és még lehangolóbbá teszik) ezt a társadalmi tablót, melyben az emberek magányosak és közönyösek, melyben egy valóságshow kitörési lehetőség, a boldogtalanság és cél nélküliség pedig remek alap számos instant boldogságot és szájbarágott életreceptet kínáló vállalkozásnak, legyen az asztrológusokat, életvezetési tanácsadókat és kommunikációs trénereket összefogó egészségcentrum, szvinger klub vagy vallási szekta.
A Rakovszky Zsuzsától megszokott lírai hang ebben a regényben is velünk van, és rendkívül kifejező képekkel jellemzi a szereplőket is, mint a „fölöttébb lelkiismeretes és fölöttébb bajuszos tanárember”, vagy a „vádak, panaszok és rossz viccek világba freccsentésére termett duzzadt ajkak”. De a fogyasztói társadalom által bekebelezett Budapest ábrázolása szintén érzékletes, és fájóan valóságos. A záró karácsony esti jelenet tömény szarkazmusa pedig stílusosan zárja le a történetet, aminek igazából nincs vége.
Mindent összevetve, a Célia számomra arról szól, hogy szabadnak lenni nem könnyű. Ha nem írják elő neked, hogyan élj, nincsenek normák és elvárások, akkor saját magadnak kell kialakítanod azokat a kereteket, amik között az életed értelmes. Ha nem teszed meg, akkor sodródni fogsz, céltalanul, értelmetlenül, fásultan. Választani azonban nehéz támpontok nélkül, és a szabadság agyon is tud nyomni. Mint amikor állsz a hipermarketben a tízféle margarin közt, és meglátod, hogy még vajak is vannak egy polccal lejjebb, és már nemcsak hogy azt nem tudod eldönteni, melyik margarint válaszd, hanem azon kezdesz gondolkodni, talán inkább a vajak közül kellene venni, mert azt mondják, az egészségesebb.
Tényleg van egy generáció, akit az előző, elvárások által agyonnyomott generációk után ezúttal a rászakadó szabadság fog agyonnyomni? Bár a problémafelvetés jó, a nyelvi forma magával ragadó, a cinikus narrátor remek választás, mégsem tudom levetkőzni az érzést, hogy az írónő valahonnan kívülről, felülről nézi ezt a világot, nem részese, hanem tanulmányozója, és ettől valahogy közhelyes és kissé ítélkező lesz a nézőpontja.