Bármi történjék, nem sír, és nem kér segítséget
Terézia Mora magyar származású írónő. Sopronban született, Berlinben él, németül ír. Muna című regénye az első olvasmányom tőle, és biztosan nem az utolsó.
Muna Appelius a regény főhőse és (igencsak megbízhatatlan) narrátora. Egy tehetséges és csinos lány, aki egy unalmas NDK-s kisvárosban nőtt fel, a berlini fal leomlásának évében töltötte be a tizennyolcat, és találkozott össze a nála nagyjából tíz évvel idősebb fotós és tanár Magnusszal, akivel évtizedeken át tartó toxikus viszonyba bonyolódik.
A történetet olvasva végig ott villogott az agyamban a „miért?”, miközben pontosan tudom, milyen hálás lehetek azért, mert ezt legalább nem értem. Az írónő pedig ad is kulcsot a megértéshez, meg nem is. „Olyan valaki legyek, akit nem lehet egyszerűen lecserélni és elfelejteni” – mondja Muna, akivel tizenhét évesen találkozunk, amikor öngyilkosságot megkísérlő anyját éppen kórházba szállították.
Terézia Mora nagy érzékenységgel ragadja meg Muna gyerekkorának legfontosabb mozzanatait. Apja néhány évvel korábban meghalt, alkoholista és depresszióval küzdő színésznő édesanyja pedig képtelen gondoskodni a lányáról. „Nem, nem fogok bőgni. És nem fogok senkitől segítséget kérni." Ez Muna hozzáállása az élethez már azelőtt, hogy egyáltalán leérettségizne. Anyjának legfőbb tanítása, amit lányának az életről továbbad, hogy mennyire fontos a külső és a fellépés, és mennyire nem számít a megjelenés árnyékában a mondanivaló, a történet során Munával kapcsolatba kerülő férfiak pedig mind ezt igazolják vissza, szinte kizárólag a külsejével foglalkoznak.
A normális kötődési minták hiányában felnőni kényszerült Muna amúgy látszólag tényleg nem szorul gondoskodásra, ellátja magát, sőt, az anyját is, még gyakornoki állást is szerez egy helyi lapnál. Tele van tervekkel: otthagyni az unalmas NDK-s kisvárosi miliőt, újságírónak lenni, világot látni. De megpillantja Magnust, és többé nem szabadul tőle.
Kontrollálhatatlan fizikai vonzalmat érez, és ezt villámsebesen követi az érzelmi függőség kialakulása. Persze, ez mindenkinek egyértelmű, aki valaha is olvasott bármiféle önsegítő könyvet, vagy akár csak a tévében látott néha beszélni pszichológusokat, esetleg a munkahelyén hallott pszichologizálni kollégákat. Tehát nyilvánvaló, Muna lelkében ordít a hiány, ami érthetővé teszi ezt az egyébként racionálisan felfoghatatlan vonzalmat.
Hiába tűnik el Magnus az egyetlen közösen töltött éjszakájuk után hosszú évekre, Muna toxikus kötődése olyan erős, mint az acélbilincs. Berlinbe megy egyetemre, angliai, majd bécsi ösztöndíjat kap, de belső világának középpontja Magnus marad, folyamatosan őt keresi és várja, és amint felbukkan, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy eszelősen üldözi. Azonnal rátapad Magnusra, és belesüllyed egy bántalmazó – kontrolláló és megalázó – kapcsolatba.
Magnus belső világát nem ismerjük meg, kívülről nézve pedig erősen nárcisztikus és antiszociális vonásokat mutat. Ám leginkább Muna szemével látjuk őt, és az írónő árnyaltan ábrázolja ennek a toxikus párkapcsolatnak az egyes fázisait, a két fél közötti játszmák dinamikáját. Muna nem pusztán ártatlan áldozat, látjuk, mennyire őrülten csügg Magnuson, aki pedig fürdik a lány ragaszkodásában és csodálatában.
„Most végre mindketten azok lettünk, akik valójában voltunk: két földi vándor. Mi más lehetnél, ha nincs sehol egy hely, ahová visszatérhetnél?” – halljuk Muna gondolatait kettejük egymásra találásáról. Muna vágyik rá, hogy valaki számára végre egyetlen és lecserélhetetlen legyen, és nem véletlen, hogy Magnuson kívül egy dolog van még, amire – szintén eszelősen, minden racionalitással szembemenve – vágyik: az anyaság. Alkalmas is lenne a gondoskodó szerepre, de éppúgy, ahogy megtalálhatjuk a pontokat a történetben, ahol Muna kiléphetne az erőszakos kapcsolatból (és Magnus még csak nem is tartóztatná), azt is megérthetjük, az anyaság nem megoldás. Pontosabban, erre nem az anyaság az igazi megoldás.
A két évtizedet végigkísérő történetben egyébként azt látjuk, hogy nemcsak Magnus, hanem szinte mindenki – egyetemi oktató, bártulajdonos, az anyuka, akinek a gyerekeire vigyáz, vagy csak egy szénszállító munkás – kihasználja Munát, és ő ezt általában nem veszi észre. A történetben mindvégig az ő fejében vagyunk, és a kimondott gondolatai mellett zárójelben, vagy vastag vonallal áthúzva feltűnnek a belső monológok is, melyekből megérthetjük, hogy mennyiszer fel sem meri vállalni azt, ami a valódi véleménye, kételkedik magában és a saját érzéseiben, felülbírálja vagy megtagadja azokat. Nekem nagyon tetszett az írónőnek ez a megoldása, és hogy ezáltal megismerhettem az elhallgatott mondatokat, a titkos, szinte rögtön elnyomott gondolatokat.
Nem hagy nyugodni a kérdés: mi lett volna, ha Muna nem 18, hanem 28, vagy 38 éves, amikor találkozik Magnusszal? Ha lett volna ideje magára találni, felnőtté válni előbb? Vajon erre lehetett volna bármennyi esély, ha nincs Magnus? Mi lehetett volna ebből a küzdeni akaró, eltökélt lányból, ha legalább az egyik szülője támogató módon jelen tud lenni számára?
Vannak kérdések a jövőre nézve is. „De maga előtt, mondják nekem, maga előtt még ott áll az egész élet. A fele, gondolom én. Statisztikai átlagban” – reagál magában Muna az orvosok biztatására. Mihez kezd hát élete második felével? A kétféle véglet között itt számtalan árnyalat lehetséges, a regény azonban élete felénél elengedi őt, csak az olvasói képzeletben motoszkál tovább, de ott még jó sokáig.