Az engedelmesség ára

Most egy olyan regényről fogok írni, ami senkit se érdekel, és még aki elolvassa, annak se tetszik. De engem lenyűgözött, pedig megszenvedtem vele (vagy pont ezért?).

Mert elolvasni is csak angolul lehet, ugyanis a kanadai írónő regényének nincsen magyar fordítása, talán nem is lesz. Study for Obedience, szó szerint „Tanulmány az engedelmességért”, de én inkább úgy fordítanám: „Az engedelmesség ára”.

Hogy egyáltalán senkit ne érdekelne, az sem teljesen igaz, mert díjakat kapott ez a könyv, nem is egyet. De nem az a fajta, amelyik bestseller lesz egyhamar, hanem az, amelyiket jól lehúzzák, hogy miért van benne annyi hosszú és nyakatekert mondat, és egyes véleményezők aprólékos gonddal ki is másolnak ezekből jó néhányat, majd érveik bizonyítékául az online értékelésükbe beillesztik. Én meg szeretem a hosszú mondatokat. A rövideket is. Azokat szeretem leginkább, amik végső soron mondanak valamit - és ezzel ebben a regényben nincsen gond.

Sőt, annyi mindent mondanak azok a mondatok, meg a mögöttük lévő homályos sejtések és a belőlük összeálló történet és hangulat, hogy nehéz eldönteni, mivel kezdjem. Hasonlíthatom Emily Brontë Üvöltő szelek című remekéhez, mert annyira erős és baljós hangulata van, de hasonlíthatom Günter Grass A bádogdobjához is, mert itt is teljességgel megbízhatatlan narrátorral és száraz, helyenként elég sötét humorral állunk szemben. Végül, de biztosan nem utolsó sorban, hasonlíthatom Kosztolányi Édes Annájához is, mert párhuzamba állítható a két regényben a lélektani folyamat. Ha valaki belsővé teszi a gyűlöletet és a kegyetlenséget, mert így bánnak vele, és aztán valamilyen körülmény változik, az a valódi belső változáshoz kevés, de ahhoz éppen elég, hogy a gyűlölet irányt változtasson, és már nem befelé fordul, önmaga felé, hanem kifelé, mások felé.

Ja, nem a szórakoztató fajta, nem az, amire azt a szót használod, „nagyon tetszett”. Hanem csak töprengsz, hogy miért vágott ennyire gyomron ez a rövidke kis könyv, amikor tényleg alig történik benne valami. Na, de közben mindennek, ami benne van, van még egy rétege, és alatta még egy, és ha elég sokáig hámozgatom a rétegeket, akkor arra jutok, hogy a nők évezredes elnyomásának történetéről szól, meg arról, hogyan üt ez vissza. Egy allegórikus történet. Vagy egy horror. A kettő egyvelege.

Photo by Annie Spratt on Unsplash

Narrátorunk egy nő, névtelen. „A nő”, minden nő? A világot az ő eltorzult szemszögén keresztül látjuk. Korán megtanulta félretenni az igényeit, helyette a másokét szolgálni. A történet jelenjében ez a nő már éppúgy semmibe veszi magát, ahogy ezt mások tették és teszik vele, lényét mások szükségletei és elvárásai definiálják. Ezúttal éppen a bátyja, akit a felesége és gyerekei elhagytak, ezért odahívja a testvérét házvezetőnőnek, főhősünk pedig magától értetődő módon feladja addigi életét (ami nem nagyon van neki amúgy sem), és megy, odaköltözik ebbe az idegen, északi országba, alkalmazkodik bátyja beteges pontossággal beosztott napirendjéhez, takarít, főz, öltözteti(!) bátyját és felolvas neki. Engedelmes szolgája lesz egy fegyelmezett, rendmániás, üzleti életben sikeres és mindenféle érzelmet megvető embernek.

Aztán a báty elutazik egy időre, és akkor furcsa dolgok kezdenek történni. Nincs kinek alárendelődni. A nő elmegy sétálni, csak úgy. Éjjel is, az erdőben. Szemlélődik. Tesz-vesz, csak úgy. Mindenféle levelekből és botokból készít bábukat, és ezeket otthagyja a faluban, házak ajtaja előtt. (Boszorkányság, bizony.)

A falu kezdettől fogva ellenséges a nővel, aki mindent megtesz, hogy megengesztelje ezt a teljesen érthetetlen és ok nélküli ellenszenvet. Nem csodálkozik, hogy őt okolják kisjuhok és kismalacok haláláért, tehenek közt kitörő fertőző betegségért. Mindig is okolták őt, valaki, valamiért, hát azt próbálja, amit mindig is próbált: megfelelni valahogy mégis. Nincs esélye, értelmetlen gyűlöletet nem lehet megengesztelni, az önkéntes, ingyenes szolgálatért nem jár köszönet.

Aztán hazatér a báty, de valami már megváltozott. A nő, aki addig elnyomott volt, furcsa hatalmat szerez, éppen a gondoskodása által. A báty érthetetlen módon egyre rosszabbul lesz, lassan és félreérthetetlenül haldoklik. A nő ápolja, de mintha minden mozdulatával az életet szívná ki belőle. A férfi bezárkózik, menekülni próbál tőle, kívülről segítséget kérni, de nem tud. A nő hatalma mindenre kiterjed, gyengéd kézzel elveszi tőle a telefont, éjjel belopakodik a szobájába a pótkulccsal, figyeli őt. Tudjuk, meg fogja ölni. Nem erőszakkal, hanem gondoskodással.

De miért? Erre a narrátortól nem kapunk választ, hogy is kaphatnánk? De azt látjuk, hogy ez a furcsa, betegesen függő kapcsolat valahogy visszájára fordul. Az öngyűlölet, alávetettség irányt vált a báty távolléte alatt, és visszatértekor a férfi felé irányul.

Ha ez a nő minden nő, akkor ez a férfi minden férfi a történelem során, a falu pedig a társadalom eme allegóriában. A nő aláveti magát, kiszolgál és alkalmazkodik, egész lényét kisemmizi, hogy meg tudjon felelni. Majd úgy hozzák a körülmények, hogy az elnyomó egy időre távozni kénytelen (világháborúk, mondjuk), és mire visszajön, valami megváltozik. Ezt már nem lehet visszafordítani, és az évszázados függőség irányt vált. A nő már nem áldozat, és a nő ölni fog, maga sem érti, miért, és nem tudatos szándéka ez, de következik a múltból, az elnyomásból. Mert a kegyetlenség tönkretesz. Az áldozat, aki belsővé tette a kegyetlen hangot, veszélyessé válik, ha akárcsak egy morzsányi szabadságot kap.

Van egy ilyen olvasata a regénynek, biztosan nem az egyetlen olvasat. Mert vannak még más érdekes mozzanatok is. A nő zsidó, és az őseit valaha ebből az idegen országból űzték el, ahova ő most sikertelenül próbál újra beilleszkedni. A nő nem beszéli ennek az országnak a nyelvét, képtelen megtanulni, ezért nem is tudja megértetni magát, és nem tud szót érteni a helyiekkel sem, ez igen beszédes, és nagyon hangsúlyos végig a történet során.

A nyelv fontossága azon keresztül is megjelenik, hogy a nő újságíró, képzett és művelt, mégis egy monoton, egyszerű munkát végez, hallás után gépel, és a cég, aminek dolgozik, rombol, embereket és természetet egyaránt. A nő próbál nem figyelni a szavak egymásutánjára, a jelentésre, csak gépelni őket külön, egymástól függetlenül. Nem akarja érteni.

A szavak, mondatok jelentése egyértelmű (vagy nem?), de mit jelent a csend? Azt, amit a nő gondol? Azt, amit mi képzelünk mögé? A csend engedelmesség? Vajon ezért nem érti a nyelvet? Vajon ezért lehet ennyi mindent képzelni ez a regény mögé, mert a homályos töredékek közti helyeket kitölti a csend? Igen, ez egy olyan regény, hogyha öt év múlva elolvasom megint, talán teljesen mást látok meg benne. El fogom olvasni.