A polgár márpedig európai
Márai Sándor nemcsak írónak, gondolkodónak is kiváló. Visszaemlékezései sokkal többek személyes történetének elmesélésénél, és ezúttal az első kötetről lesz szó: Egy polgár vallomásai.
Erre szokták mondani, hogy feszegeti a műfaji határokat, és csak az a biztos, hogy mi nem (nem regény és nem politikai állásfoglalás). Életrajz, társadalom- és korrajz keveréke. Márai vallomásainak van egy személyes rétege, melyben a kisfiút látjuk, aki ifjúvá és íróvá nő fel, de ott a másik réteg is, mely a századeleji kassai életet mutatja be, majd a Berlinben és más német városokban, Párizsban, Londonban töltött éveket. A tablóra elidegeníthetetlen márais – frappáns és lényeglátó, de elidegenedetten, kívülről szemlélő – stílusban rajzolja fel a különféle nemzetiségű társadalmi osztályokat, művelődési és szórakozási szokásokat.
De bármily színes is a tabló, Márai elsősorban arról ír, amit ismer, és ahová ő maga is tartozik: a polgárságról, én pedig azon gondolkozom, tényleg eltűnt-e ez az osztály a történelem süllyesztőjében. Persze, ma is beszélünk polgárokról, sőt, mindenki az, nem? De Márai polgár fogalmában több a méltóság, a szilárdság.
Az ő polgára nagyvonalú, tapintatos és művelt. Európai – igen, lénye legmélyéig az, magyar és európai. Békén és renden alapuló jólétben él, de nemcsak anyagi, hanem szellemi értelemben is. Politikai felelősségét komolyan veszi, az egymással össze nem békéltethető eszmék hevületét józansággal tompítja, konstruktív vitában időről-időre oldja. Van ideje arra, hogy leüljön (leginkább kávéházakban), és gondolkozzon, szemlélődjön, másokkal beszélgessen, eszmét cseréljen. Mi ezzel szemben elvitelre kérjük a kávét, és ha értelmi képességeink meg is lennének a gondolkodáshoz, naptárak, meetingek és listák közé szorult életünkben figyelmünk darabos, időnk nemigen van. Az eszmékre meg gyanakszunk, ami, végignézve a huszadik századon, nem alaptalan.
Márai polgárának gondolkodóvá válásához fontos elem a látókör szélesítése, amihez hozzátartozik az európai műveltség és a külföldi tapasztalat. A tipikus polgári családokban mindez már otthon elkezdődik, gyerekkortól természetes tartozéka az életnek, hogy több nyelven olvasnak könyvet, a francia és az angol kisasszonyhoz is eljárnak, a szülők német, francia és angol lapokat járatnak.
Márai nemcsak több európai nyelven ír, beszél a magyar mellett, de összesen jó tíz évet eltölt Európa több országában is: Németországban, Franciaországban, Angliában és Olaszországban. Századeleji tartalomgyártóként számos úti beszámolót küld különféle újságoknak külföldi útjai során szerzett benyomásairól, és vallomásaiban részletes képet fest számunkra is arról, milyennek ismerte meg a németeket, franciákat, angolokat.
Ez a fajta értelmiség, a világlátott, külföldön éveket eltöltő, csak a rendszerváltás után tudott újra megjelenni Magyarországon, az én generációm az első Erasmusra pályázó, multinacionális cégnél dolgozó nemzedék, és ez hoz is pezsgést, innovációt, kinyíló perspektívát. De a „slow life” luxus, külön névvel címkézett életforma, és mintha e nemzedék már nem tudna igazán mély gyökereket ereszteni, igaz, a talaj sem elég szilárd. Hamarabb vagyunk világpolgárok, mint európaiak, és az útibeszámolók már nem is blogbejegyzésekben, inkább TikTok-videókban öltenek formát. Szilárd rend nincs, a bőség egyre kevesebbek kiváltsága, és hogy a józansághoz maradt-e elég értelem… De épp ez az: aki gondolkodik, az nem jajgat, és most nagy szükség lenne gondolkodókra.
„S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében… láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől?” Ma is szükség volna egy Európára, ami európai, márais értelemben vett polgári, és amelynek képviseletében egyre többen zsizsegnek és harsognak, egyre több érzelemmel és egyre kevesebb értelemmel. Ami engem illet, én magyar is csak európaiként akarok lenni.