A középosztállyal együtt pusztul a demokrácia?

Igen, politizálni fogok, vagyis mégsem. Ez nem „csak politika”, hanem a társadalom, amiben élünk. Az életünk.

Most nincsen regény, csak az én gondolataim - meg a tiétek, ha megírjátok. Mégis ide tartozónak érzem a témát, mert az olvasás a világ megismerésének része, és ez a hírlevél sokkal inkább szól(na) az együtt gondolkodásról, mint könyvlistákról.

Versailles-i kastély

Emlékszem, amint a Versailles-i kastély termein sétáltam keresztül évekkel ezelőtt. Láttam én már kastélyt korábban, királyi kastélyt is, de nem francia királyi kastélyt. Már számolni sem tudtuk a termeket, amiken keresztülmentünk, mindegyikben pompa és ragyogás, tükrök, freskók, arany - annyi arany, hogy megértsem, mit jelent a kifejezés: „káprázik a szemem”. Majd kiderült, hogy ja, ezek épp csak a királynő lakosztályai voltak még. Abban a palotában akkor eszembe jutottak a történelem órák és a francia forradalom, és ösztönösen tört felszínre bennem a gondolat: érthető, miért ítélték halálra és fejezték le XVI. Lajost, majd pár nappal később Mária Antóniát, az utolsó francia királynét.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mészárlásra észszerű okkal felmentést lehet kapni, sem azt, hogy a francia király és királyné lettek volna egyedül bűnösök a francia nép szenvedésében. De azt igen, hogy a kétségbeesett, változásra elszánt tömegek nem filozofálnak sokat, hanem egyszerűsítenek, gyors megoldást keresnek. Elképzelve, milyen körülmények között élt a hétköznapi ember abban a korban, és összevetve azt a Versailles-i kastély pompájával, az emberek dühe és kétségbeesése érthető.

Ez pedig intő jel kellene legyen nekünk, akik az utóbbi évtizedekben a nyugati világ immár visszafordíthatatlannak tűnő radikalizálódását figyeljük. Trump elnökké választását (ami talán másodjára is megtörténik hamarosan), az olasz és francia szélsőjobb előretörését, általában véve a radikálisabb világnézetű pártok erősödését Európa-szerte, még az oly sokat irigyelt Skandináv országokban is. A britek kilépését az Európai Unióból, és az EU-val szembeni ellenszenv növekedését. A magyar politikáról pedig ne is beszéljünk (tényleg ne, nem akarom leszűkíteni a témát Magyarországra).

Elfelejtettük volna a történelmünket? Azt, hogy az EU előtti korszak a folyamatos háborúkról szólt Európa történelmében. Hogy már a római császárok is tudták, a kenyér és a cirkusz is kell a népnek, és az erős birodalmak, amiket kívülről nem lehetett legyőzni, belülről rohadtak el.

Nem, nem a radikalizálódás a probléma, mert az a tünet. És ha végignézünk a történelmen, azt látjuk, hogy a legdurvább szélsőségek (jakobinus diktatúra, fasizmus, nácizmus, kommunizmus, hogy csak néhány közeli példát hozzak) mindig a nyomorból születnek. Mert nem kell ahhoz a királyt, a teljes nemességet és még ki tudja, hány százezer embert legyilkolni, hogy eltöröljük az abszolút monarchiát, vessünk csak egy pillantást az Egyesült Királyságra. Vérengzés helyett törvények, unalmas papírmunka. És egy széles, jómódú középosztály, aki türelmesen, lassan változtat, mert eszébe sincs lángba borítani azt az országot, ahol alapvetően jól él (persze, volt egy súlyos szépséghibája az angol jólétnek: a gyarmatok kizsákmányolásán alapult).

A demokrácia legfőbb biztosítéka a széles, stabil középosztály. A nyomorban élő tömegek elégedetlenek a rendszerrel, amiben élnek, és meg akarják dönteni azt. A történelmi példák alapján véres forradalmak kíséretében teszik ezt végül. Ha a középosztály nyomorba csúszik, akkor nem sokáig lesz, aki támogassa a demokráciát. Márpedig úgy tűnik, a demokratikus kormányok képtelenek megállítani az egyre növekvő vagyoni egyenlőtlenségeket, és ez egyre nagyobb elégedetlenséget és egyre több feszültséget szül a nyugati világ országaiban is.

Hogy a felcsapó indulatokat hogyan szítják még tovább (politikusok, média és közösségi média), és ki ellen fordítják (király, zsidók, melegek, bevándorlók), az „részletkérdés”. Az ellentét nem zsidók és nemzsidók, melegek és heterók, hazaiak és bevándorlók, gyerekesek és gyerektelenek közt van elsősorban, hanem a szűk, egyre gazdagabb és befolyásosabb elit és mindenki más között. De pont ez az elit az, aki mindent megtesz, hogy bármely más ellentétet hamarabb vegyünk észre ennél az alapvetőnél. Mi pedig már azt is nehezen tudjuk eldönteni, kinél is van a hatalom valójában: az államok vezetőinél, vagy az egyre hízó multinacionális cégbirodalmaknál, melyek egyre inkább kicsúsznak bármiféle kontroll alól. (És kinél kellene lennie a hatalomnak, ha a piac embertelen, a politikusok meg önzők és korruptak?)

Ha naivan azt hisszük, hogy a diktatúrákat már maga mögött hagyta a nyugati világ, akkor becsapjuk magunkat. Egyre nagyobb a szakadék igazgatók és beosztottak fizetése között. A lakhatási és megélhetési válság, az egészségügyi ellátórendszerek megroppanása, a multinacionális cégeknek való kiszolgáltatottság, a bevándorlással járó problémák a nyugati világ minden országában jelen vannak, noha különböző mértékben, és különféle hozzáállást láthatunk a megoldáskeresésben is. Ha ugyan látunk komoly szándékot megoldás keresésére.

Miközben a szakadék a gazdagok és a szegények között egyre tovább mélyül, egyre inkább gazdagok és szegények vannak, tűnik el a középréteg, és az emberek egyre kevésbé bíznak a vezetőikben - abban, hogy szándékuk és eszközeik vannak a változtatáshoz. Ha a demokratikus kormányok nem tudják ezeket az egyre szélesebb tömegeket érintő problémákat megoldani, akkor az emberek máshol fogják keresni a megoldást, ez már most látszik, ezért törnek előre a radikális pártok és az „erős vezetők”.

Ha létezik még a demokrácia, akkor ideje lenne olyan problémákkal foglalkozni, amik a létét veszélyeztetik. Mert a kétségbeesett embereket már nem érdeklik az érvek, és akinek nincs vesztenivalója, az nem fél semmitől.

„Boguslawski a megittasult arcokat nézte. Érdekes, gondolta, már megint őszintén lelkesedünk. Nem lesz ennek jó vége.” (Spiró György: Az Ikszek)