A karrierista anyuka új típusa
Emlékezet-kiesés, szuperanyaság, válás, gyerektelenség, eutanázia, van itt minden. Liane Moriarty ausztrál írónőtől olvastam.
Hősünk, Alice az a tipikus nyugati szuperanyuka, akiből láttam egy párat én is magam körül Kaliforniában, Kanadában és Ausztráliában. Akiről első ránézésre úgy tűnik, feladta a karrierjét az anyaságért, hiszen főállásban édesanya, a közösségi médiás profiljában is az szerepel: SAHM (“stay at home mum”). Ha közelebbről nézzük, akkor viszont úgy tűnik, az anyaságból csinált magának karriert. Mert a nyugati kultúrában mindenből karriert kell csinálni, hát miért pont az anyaság úszná meg? Nem is.
Ezek az anyukák szinte minden nap hordják valahová már az egészen pici babájukat is, úszásra, ringatóra, játszó alkalmakra (a „play cass” és a „play date” külön fogalmak, mégpedig roppantul komolyan vett fogalmak, hiszen elengedhetetlen kellékei a szociális fejlődésnek), művészeti vagy nyelvi fejlesztésre. A játszótéren nagy buzgalommal ismerkednek megfelelőnek ítélt és hasonló korú gyerekek szüleivel, hogy általuk folyamatosan biztosítani tudják majd gyereküknek a megfelelő szociális ingereket. Szenvedélyesen vitatják meg a különböző iskolai előkészítőket és iskolákat, melyeknek a várólistájára már a megszületésekor feliratták a gyereküket, esetleg kifejezetten a jó iskola miatt költöztek az adott környékre. Később szuperegészséges, házilag sütött muffinokkal és tekercsekkel tömik tele csemetéjük uzsonnásdobozát, mégpedig minden nap más fajtával. A hozzávalókat bioboltban vagy termelői piacon szerzik be, nyilván.
Az óvodai, iskolai rendezvényeken nemcsak részt vesznek, hanem ők szervezik, ahogy a családi programokat is, valamint a saját feltöltődésükről is gondoskodnak. Nem, ők nem a fásult, leharcolt típusba tartoznak, hanem a mindig energikus (és kissé neurotikus) típusba, emlékeznek a szülinapodra (mindent beírnak a naptárukba), és rákérdeznek, javultak-e már az alvási problémák a kisfiadnál (csak feltételezed, hogy erről is vezetnek valami táblázatot). Tegyük hozzá, anyakarrierjük kiteljesedését gyakran egy teljes állású bébiszitter, de legalább egy takarítónő segíti, a minimum azonban egy sikeres, jól kereső férj.
Egyébként nincs baj a babaúszással, a könyvtári foglalkozásokkal, meg alapvetően egyik foglalkozással sem, sem az alapos utánajárással, a termelői piaccal, vagy a közösségi életben való részvétellel, a jól kereső férjjel meg pláne. Ha pedig egy anya sokáig otthon marad a gyerekével, az nagyon fontos és meghatározó élmény lehet mindkettejük számára a későbbiekben.
De mi lenne, ha nem minden pillanatban azt mérlegelnénk, vajon egy adott tevékenység milyen készségét fejleszti a gyerekünknek? Mi lenne, ha a gyerekünk felnőtté válását nem a saját anyakarrierünk sikerének avagy kudarcának éreznénk? Mert ez valami több: egy másik, tőlünk független élet, nem pedig a mi speciális, alaposan átgondolt és lelkiismeretesen megírt üzleti tervünk megvalósítása. És akkor talán, amikor az igazgató behív minket azzal, hogy kislányunk ollóval rárontott egy társára, majd az arcába nyomott egy tortát, eszünkbe jut beszélgetni - a lányunkkal: kérdezni, meghallgatni, megérteni, majd jól segíteni.
Ezzel máris visszakanyarodtam Alice-hez, aki Liane Moriarty Add vissza az életem! című regényének főhőse, és egy agyrázkódás következtében elfelejti, milyen szuperanyának lenni, meg mellesleg élete előző tíz évét is. Mert a jókedvű, szerelmes, huszonkilenc éves Alice fejében ébred, aki nemrég kezdte el közös életét csodálatos férjével és a pocakjában növekvő első babájukkal. Persze, közben hamarosan a negyvenet tölti, régi barátnője eltűnt az életéből, szeretett nővérével elhidegültek egymástól, három gyereke van, köztük egy igen problémás kiskamasz, és válik a férjétől.
Alice beleütközik a valóságba, és kiderül, nemcsak az elmúlt tíz év emlékeit veszítette el, hanem az elmúlt évtizedben szerzett tapasztalatait is, így világlátása, személyisége valóban a tíz évvel azelőtti Alice-szal egyezik. Vajon ez segíti vagy hátráltatja abban, hogy rendezze kapcsolatait? Add vissza az életem! - kicsit drámai a magyar címe a What Alice Forgot című regénynek, de végső soron az alaphelyzet is drámai: mit szólna tíz évvel ezelőtti énünk a mostani életünkhöz? Mivé változtat minket az idő és a tapasztalat a harmincas éveinkre?
Az izgalmas felvetésből magával ragadó, elgondolkodtató regény született. Leginkább Alice fejében vagyunk, de megjelenik nővére, Elizabeth szemszöge is, terapeutájához írt naplójában. Ez a másik szemszög hozzásegít ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk a testvérek kapcsolatáról, valamint behoz (és szépen ki is bont) egy másik fájdalmas női szemszöget: a nőt, aki bármit megtenne, hogy legyen gyereke, de hosszú éveken át kudarcot vall. Van még egy harmadik hang, Frannie, a hetvenes éveit taposó, blogot író nagymama üde, humoros hangja, ami apró adalékokat tesz hozzá a történethez, meg gyorsan még bedobja az eutanázia kérdését is, ha már úgyis hemzsegnek itt mindenféle morális dilemmák.
A házasság és válás témáját ebben a regényében is nagy érzékenységgel kezeli az írónő. Megmutatja, hogy nem fekete és fehér van, hanem millió színárnyalat. Nem akarom elárulni a végét, mert az utolsó percig nem derül ki, de számomra kerek és életszerű lezárása lett Alice kapcsolatainak. Elizabeth történetének a befejezése már kevésbé tetszett, és kevésbé is életszerű, de úgy tűnik, a mindenáron happy end-eket bizonyos műfajokban nem lehet megúszni.
„Úgy tűnt … egyszerűen semmire nincs elég idő. Szűkös forrássá vált. Régen, … a napok sokkal tágasabbak voltak. Amikor reggel felébredt, a nappal kigördült előtte, mint valami hosszú folyosó, majd békésen kanyargott az este felé, és a legjobb részeknél el lehetett időzni. Mostanában azonban a napok olyan fösvénnyé váltak. Az idő zsugori időforgácsaivá. Száguldó autók gyanánt röppentek el. Huss! Amikor éjszakánként felhajtotta a paplant, hogy belezuhanjon az ágyba, úgy érezte csupán másodpercei maradtak arra, hogy ismét ledobja magáról és felpattanjon a következő nap kezdetén” - morfondírozik a regényben Alice, és azt hiszem, egy teljes generáció nevében teszi. Ez a regény pont a mindig elfoglalt harmincas, negyvenes anyáknak való - akiknek nincs idejük elolvasni.