A független művészet halott
Spiró Györgytől Az Ikszeket olvastam.
Egyrészt gyönyörűség volt ezt a regényt olvasni, mert erős a szöveg, és hozzá méltó a tartalom, ez nem is ízlés kérdése, felette áll annak. Másrészt éppen ezért taglóz le oly nagy erővel, ahogy megmutatja, hogy a mocsokból senki nem tud kiemelkedni, előbb-utóbb mindenkit elnyel. Persze, te azt hiszed, van kivétel, van esélyed, mind ezt hisszük. Pedig nincs, Orwell is megírta már. (Azért mégis hisszük.) És lehetsz akármilyen mocskos, az életen nem tudsz túltenni, az utolsó szó sohasem a tiéd. Ez már Az Ikszek adaléka, Wojciech Boguslawski sorsán keresztül.
Annyi, annyi minden van itt! Nemcsak azért olvastam vagy három hónapig, mert nem érek rá (lássuk be, senki se, kár erről beszélni), hanem mert ezt a regényt lassan kell emésztgetni. Azóta pedig azon morfondírozom, miről szól.
Főhőse Wojciech Boguslawski, a lengyel nemzeti színjátszás egyik atyja, valós személy, színhelye a szétdarabolt, függetlenségétől megfosztott Lengyel Királyság, elsősorban Varsó, 1815 és 1819 között. Műfaja? Történelmi regény, hanyatlásregény, továbbá kiveri a szemünket a lengyel-magyar párhuzam. Hangja gyakran ironikus, szarkasztikus. „A kultúrára kétmillió. Kettőmillió. Ebben a kórházak is benne vannak.”
Szóval egyrészt van a regénynek egy közéleti-történelmi-művészeti vonulata, de van egy személyes is: az 58 éves Boguslawski életének utolsó négy évét kísérjük végig. Még fontosabb, hogy ezek a vonulatok szorosan egybefonódnak, az egyén és a történelem viszonya, a politika, a művészet és a művész viszonya mind központi témák, végigkísérik a teljes történetet.
Boguslawski érdekes figura, szimpatikusnak nem mondanám. De ahogy egyre jobban megismerjük, megértjük, hogy mi mozgatja, úgy ébresztett bennem undort, csodálatot, szánalmat egyaránt. Döbbenetet is, mert kiderült, bizonyos szempontból kiemelkedik a többiek közül - mivel annyian vannak, akik sarasabbak nála.
„Nem baj. Féljenek és irigyeljenek. Akit szeretni kezdenek, az már ártalmatlan” - mondja a regényben Boguslawski, aki minden lenne inkább, csak jelentéktelenné ne váljon, aminek számára egyetlen módja van: a színház. Jóindulatúan bohémnek is nevezhetném. Amorális és különc, és azt se tudja, hány unokája van, nem is izgatja, ahogy az sem, miből kerül élelem és tüzelő a házba. De arra, hogy egy szerepben tíz évvel ezelőtt egy színésznő hogyan alakított nagyot, arra pontosan emlékszik, és zseniálisan élővé tudja tenni a művészetet, kapcsolatot hoz létre a színpadról a közönséggel, magával ragadja az embereket. A játék és a színpad élteti, ettől megfosztva csak vergődik, nem talál célt és értelmet másban. Ezért is képtelen felfogni, hogy játékosból játékszerré vált, és elméjének fokozatos elborulása tulajdonképpen megvédi attól, hogy teljes valójában átérezze azt az igazságot, aminek a sejtése is összetöri.
Boguslawski azonban nemcsak egy idősödő művész, aki előtt lassan bezárul minden lehetőség, hanem jelkép is: a független művészet jelképe. Sokféle mocskos alkura kapható, és morális dilemmákat igen gyorsan félresöpör, de egy dologból nem enged: ő úgy játszik, ahogy akar, a művészi függetlenségén nem eshet csorba. Szánalmas végignézni, ahogy a hatalmi harcok résztvevőjének, az események alakítójának képzeli magát, miközben már csak bábu, elszenvedője mások hatalmi játszmáinak.
Külön ironikus adalék, hogy Spiró György Boguslawski kapcsán egyszer módosított a regényben a történelmi tényeken: a valóságban ugyanis Boguslawski nem halt meg ilyen korán, hanem még tíz évig a titkosszolgálat besúgójaként tevékenykedett. Szóval a regény idealizál.
És ott a cím: az Ikszek. Egy titkos csoport, az arctalan cenzúra, melynek tagjait csak találgatni lehet, és ők is éppúgy gyanakodnak egymásra, ahogy Boguslawski rájuk. Küldetésüket - a lengyel színjátszás tönkretételét - beteljesítve végül feleslegessé válnak, és immár felesleges eszközként el is dobja őket a hatalom. De addigra már csend van, bizalmatlanság, sötét ablakok.
„Ezek mögött a sötét ablakok mögött csak veszekedni, ordítozni és sírni lehet, és imádkozni sokáig, sokszor, és inni, inni, az elhülyülésig, az álomba zuhanásig.” Meddig tud az ember a rendszerrel szemben létezni? Mennyi megalkuvás az, ami elkerülhetetlen és vállalható? Hogy lehet, hogy a végtelent, a halhatatlant és a kimondhatatlant is magában hordozó művészetet a beszűkült, buta és erőszakos cenzúra eltiporja?
Ez a regény szembenézés: a múlttal, az összetört illúziókkal, a korlátokkal. Azzal, hogy talán nincs tovább előre. Akkor merre?
„Nemcsak az volt tévedés, amiben hittünk valaha, de az is, amiben valaha hinni fogunk.”