A férjem valamit titkol
„Bármennyire is megpróbáljuk elképzelni egy másik ember tragédiáját –a jeges hullámokba fulladást, az életet egy fallal kettéválasztott városban –, semmi nem fáj igazán, amíg nem velünk történik meg."
Mit tesz egy háromgyerekes, boldog házasságban élő szuperanyuka, ha véletlenül rájön, hogy férje évekkel ezelőtt egy borzalmas bűnt követett el? Sokk, tépelődés, elhatározás, majd mégsem, újabb elhatározás. De hiszen húsz éve mintaférj, szerető apuka, a közösség megbecsült tagja. Számít akkor, mi történt a múltban, amikor még éretlen, önuralomra képtelen kamasz volt? Számít akkor, ha a múltat már úgysem lehet megváltoztatni?
Liane Moriarty kortárs ausztrál írónő, A férjem valamit titkol pedig thriller. Egy jól megírt, izgalmas thriller, három szálon futó cselekménnyel, mely három nőhöz, rajtuk keresztül három családhoz kapcsolódik, és a szálak természetesen összeérnek végül.
Liane Moriarty-tól már több regényt is olvastam, és még szerencse, mert az egyik, a Hatalmas kis hazugságok kissé emlékeztetett A férjem valamit titkolra, mind dinamikájában, mind a karakterek és a történet kibontásában. Ezek egyébként rendben vannak mindkét regénynél, mégis, amikor egy írónak két könyve ennyire hasonló, akkor egy kicsit csalódok. Na, de szerencsére van neki még több regénye, A férjem valamit titkol pedig a kiemelkedőbb a két hasonszőrű közül.
Szóval adott három női karakter, akik közül számomra a nagymama korú Rachel volt a legegyedibb. Mivel a másik két szereplő, Cecilia és Tess, két különböző személyiségű anyuka, Rachel szemszöge szépen behozott még egy generációt, tragikus sorsú lányának története pedig hozza a gyász és a múlt feldolgozásának témáját, melyek meghatározzák Rachel viszonyát egyetlen életben maradt gyermekével és annak családjával is. Az idősödő Rachel kénytelen szembenézni azzal, hogy nyomorúságának oka sokkal mélyebbre nyúlik annál az egyetlen, évtizedekkel ezelőtti tragédiánál, és önmagában keresendő. Hogy a lánya tragédiája miatti érzelmi fagyban a megmaradt gyermekét is elvesztette, mert nem tudott kapcsolódni hozzá, és az unoka, aki a megváltást hozná, aki a nagyi szívének közepe, a világ túlfelére költözik szüleivel.
A saját magunkkal való szembenézés nehézsége és fájdalma mindhárom nő életében előjön egyébként, és szerintem ez a regény legnagyobb erőssége. Olvasóként is szembesít azzal, mi lenne, ha velem jönne szembe valamelyik váratlan esemény, hogyan reagálnék, kivé válnék? Mi lenne, ha csalódnom kellene abban a két emberben, akiket életem tartópillérének gondolok, ahogy az az introvertált Tess-szel történik? Mi lenne, ha egy borzasztó bűntettét fedezném fel annak az embernek, akit évtizedek óta szeretek és becsülök, ahogyan a regényben Cecilia?
Egyébként Cecilia lett a leginkább sablonos karakter. Háromgyerekes anyuka, emellett sikeres vállalkozó, a szülői munkaközösség vezetője, igazi minden lében kanál szervező egyéniség. Csak éppen a férjének van az a bizonyos titka - és az viszont nagyon is érdekes, ahogyan Cecilia reagál erre, és ahogyan alakul a titok hatására. Alakul a kapcsolata a férjével, önmagával, másokkal, változnak a gondolatai, és ezzel együtt a helyesről alkotott fogalma is.
A történet hamar belendül, és nem kell túl soká várni arra sem, hogy a három nő sorsa találkozzon. Nemcsak a helyszín - Sydney északi partja - köti őket össze, hanem az a kisebb közösség is, amihez mindhárman tartoznak. Valamint a súlyos titok. Izgalomra nem lehet panasz, és ebben a regényben nem elsősorban a bűnténnyel kapcsolatos részletek tartják fenn a feszültséget, hanem az, hogyan viszonyulnak ahhoz a hősök.
Az emberek egymáshoz való viszonyulása központi téma, ahogy az is, hogy mennyire másképp alakulhat a jövő egyetlen döntés meghozatala vagy meg nem hozatala miatt, egyetlen titok megismerésének vagy rejtve maradásának következményeként. Ami az életben is így van, csak mivel ott nincsen narrátor, és mindent a saját szemszögünkből látunk, a legtöbb ilyen helyzetet nem vesszük észre.
Nem akarom elspoilerezni a végét, mert az sokat levonna az élvezetből, de éppen a végkifejlet egyik igen fontos eleme az egyik problémám ezzel a regénnyel. Mert valóban nem tudhatjuk, hogy a tetteinknek mi lesz a következménye, és a gyáva sunnyogásaink váratlan módon üthetnek vissza ránk, de mindezek mellett a befejezés nekem azt is sugallja, hogy az élet igazságos, a „gonoszok” előbb-utóbb megbűnhődnek, mégpedig arányosan, és a szenvedés elkerülhető lenne, ha… Mindegy is, mi következik a „ha” után. Szeretjük azt hallani, hogy a szenvedésnek oka van, sőt, talán célja is, de mi van, ha ez nem igaz? Ha egyik sem igaz? Mi van, ha a bűnösök megússzák? Nem egyszer, hanem sokszor? Mi van, ha nem is ilyen egyértelmű, ki a „bűnös”?
Mindenesetre, aki izgalmas thrillert szeretne olvasni, az ne hagyja ki. Engem Liane Moriarty továbbra sem hagyott nyugodni, úgyhogy nekiálltam a negyedik regénynek is tőle.